Skip to content

Gyuri iskolás lesz

Írta: Haas György, ekkor: 2011. 06. 22.

Arra, hogy itt egy kölcsönösségen alakuló tanulás, tanulóközösség, tanulószervezet van születőben, mi sem jobb példa, mint az, hogy az agytröszt tagjai közül lehet, hogy ketten is jelentkezünk az Íróműhelybe. Én bizonyosan.

Gábort a minap megkérdezték, hogyha a felső tízezerhez tartozó ügyfelek tanácsadója (is) szeretne lenni, akkor miért nem írta már meg az első könyvét, hiszen annál jobb ajánlólevelet nehéz elképzelni. Gábor úgy mesélte nekem ezt a történetet, mintha kitalálták volna a gondolatunkat. Amikor mondtam neki, hogy bizonyára nem utasítanák őt el a Singerschool felvételijén, akkor azt mondta, hogy fontolóra veszi a lehetőséget.

Én ennél is jobban elcsábultam vasárnap. Magdi mit sem sejtve átküldött egy könyvet, hogy annak az első fejezetét írjuk be, mert holnapra felkerül a honlapra. :) Azt is írta, hogy olvassam el. – Ez volt a vesztem. Az az első fejezet olyan erős volt, amilyen rövid. Hirtelen érezni kezdtem, a mesélő gyönyörűségét abban, ahogyan mesél. – Értitek? Nem magának a mesének a tárgyában, hanem abban, ahogy ő megformálja azt a valóságot, amit átélt, és a maga valóságaként, vagy önmagán átszűrt valóságként adja tovább, azokkal az ízekkel, zamatokkal, amik egyedivé teszik a meséjét. Ez egy olyan önmagáért való öröm, amit még akkor is átélhetsz, ha éppen nincsen hallgatód. Talán ilyen lehet, amikor muzsikálunk, vagy táncolunk. Olyan finoman és mégis erősen szólt a zeneszerszám ennek az írónak a pengetésében – magamban csak azzal a terminus technikusszal tudtam illetni, hogy ez „kurva jó”. Fedél nélkül New Yorkban – Beszélgetések az írásról. Ez a címe. És ezt a részt Lee Stringer írta. (Nyitott Könyvműhely, 2006)

És ha mindez nem lett volna elég, akkor az upline-om megerősítette, hogy  jó úton járok. Hogy hogyan? – Nos, miközben Lee Stringer sorait olvastam, csöngött a telefon. Édesapám hívott, aki 86 éves, és úgy beszélget velem, hogy ő mondja, és én hallgatom. Előfordul néha – csak ritkán –, hogy egy pillanatra megfeledkezek erről a szereposztásról, de nagyon hamar rá szoktam jönni, hogy ha hallgattam volna, akkor bölcs(ebb) maradtam volna… (Rossz nyelvek szerint örököltem ezt a tulajdonságát, de ne hallgassatok azokra, akik ezt a szemenszedett rágalmat terjesztik, hiszen most is nyugodtan megszólalhatsz, mondhatsz bármit, tessék, csak tessék, én aztán abszolút nem gátollak benne, sőt, még buzdítalak is: rajta, csak rajta, bátran, ne tétovázz – na ugye, látod, megmondtam, akkor ki itt az egyoldalú monológok koronázatlan királya? – Hát persze, hogy nem én, csakis az apu, én nem tudom, kitől örökölte…)

Szóval felhívott apu, és arról kezdett mesélni, hogy ő annak idején nemcsak elkezdett írni, hanem Illyés Gyulának is megmutatta az írásait, aki nagyon tehetségesnek tartotta, és nem tudom kikhez hasonlította őt. Aztán rájött, hogy ez a munka nagyon sok figyelmet és időt igényel, olyan sokat, amit nem tudott felszabadítani a mindennapira való előteremtése mellett. Ő ezért nem vált íróvá – mondta. Azt nem fűzte hozzá, hogy bezzeg én, akinek minden lehetősége adott volt, de tékozló fiúként elpazaroltam a talentumaimat, semmivel se igazolhatom, hogy nem gyalogoltam fel a Parnasszusra… Nem is kellett mondania. Régóta ismerem a kimondott és kimondatlan gondolatait.

Ez zajlott tehát közöttünk, miközben én Lee íróvá válásáról olvastam abban a könyvben, amit az én már íróvá vált exem küldött nekem, hogy az Íróműhely honlapjára tegyük fel, aminek hatására én éppen az íróvá válásnak megágyazó írósuli elvégzésének gondolatát fontolgattam.

Na most annak, hogy ez véletlen, sokkal de sokkal kisebb a valószínűsége, mint annak, hogy nem az. Ha még azt is hozzáfűzöm, hogy mostanában elalvás előtt egy a szinkronicitásokról szóló könyvet olvasok, akkor feltettük a pontra az i-t, az i-re a pontot és a pontra a pontot…

Hát ennyit az Innoteam alakulásáról. Beülök az iskola padba veletek együtt.

Kommentelésre a Recommend funkció használatával van lehetőséged.