Búcsúlevél

Vasárnap továbbadtam a facebookon két egymás mellé helyezett fényképet. Egyik 1918-ban készült, a másik 2012-ben. Szegényesen öltözött embereket láthatók a képeken, akik a Teleki téren állnak hosszú sorban – 94 évvel előbb és utóbb. A megdöbbentő képpár 2012-es oldala fölött egy felirat: „Fidesz – Orbánia”. Lobmayer Péter – akit tisztelek és szeretek – azzal kommentelte a posztot, hogy sajnálja, ha utáljuk egymást Orbánnal, de szerinte nem kell mindenkit mérgezni vele, elég baj van amúgy is. Azt válaszoltam, hogy nem a felirat hatott rám, hanem a képpár, és más felirattal, vagy anélkül is közreadtam volna őket. – A mérgezés gondolata mégsem hagyott nyugodni. Ha elvonatkoztatok ettől a konkrét ügytől – morfondíroztam –, akkor Péternek a lényeget illetően mégis igaza lehet: az utóbbi időben többször élcelődtem a miniszterelnökön.

A meditáció megy nekem írás nélkül, de a gondolkodás kevésbé. Egy darabig tűnődtem, aztán megnyitottam a Tizennyolc hónap című naplómat. – Hát persze, hogy ez is pontosan arról szólt, ahol a töprenkedéseimben tartottam… – Írni kezdtem. Csak kérdésekig jutottam, de azok tovább visznek. Megosztom ezeket a kérdéseket, azután sort kerítek arra is, hogy hogyan függ ez össze a búcsúval. De előtte köszönetet mondok Péternek. Tudom, hogy ilyen rövid idő alatt csak azt lehet világra segíteni, ami már megszületni készül, de melyikünk ne ismerné a világra segítés fontosságát? – Köszönöm, Péter.

És akkor jöjjön az a bizonyos részlet.

Felfigyeltem rá, hogy az utóbbi időben milyen könnyen kapok a kínálkozó lehetőségen, hogy élcelődhetek Orbán Viktor zavaros kijelentésein, kapkodásain, utat tévesztett kezdeményezésein, emberi gyarlóságain, egyre jobban kiütköző zsarnoki karakterén. Nézzük csak meg közelebbről!

Ad. 1

A politikai humor az elnyomottak fegyvere, ahol nem lehet beszélni, ott kiváltképp kivirágzik (Mik voltak Brezsnyev utolsó szavai? – ? – Andropov… Szállj le a lélegeztetőkészülékemről…) Most lehet beszélni. Nem az a baj, hogy nem, hanem az, hogy a közszolgálati médiumok, amelyek a választók túlnyomó részének hírigényét kiszolgálják, módszeresen kiherélt és átrajzolt képet festenek a valóságról (nem beszélve most arról, hogy a többség a kereskedelmi televíziók agymosó műsoraival lúgozza ki fejéből az elvétve még ott pislákoló értelem utolsó maradékát). Hát akkor mi mozgat? A régi megszokás?

Ad 2.

A gúny másik tipikus motivációja az, hogy azt, aki nagyobb nálad, s nem tudod fizikai vagy szellemi fölénnyel legyőzni, azt akkor érezheted mégis kisebbnek magadnál, ha a kigúnyolásával sárba töppeszted. Ha tehát abban lelem örömömet, hogy Orbánon gúnyolódom, lehet, hogy így akarok egy az enyémnél több hatalommal rendelkező emberből nevetséges törpét csinálni az én szellemi nagyságomhoz képest. – Baj van az önértékelésemmel?

Ad 3.

A harmadik lehetőség a tehetetlen düh, a harag egyfajta modulációja, illetőleg transzformálása. Legszívesebben szétverném a fejét valakinek, de ezt különböző okoból nem teszem, nem tehetem, akkor legalább a szavak szinjén gyilkolom, verbális agresszióval támadom, a tulajdonképpeni cél itt is a megsemmisítés. – Nem lenne célszerűbb ezt az energiát másik vitorlába fogni?

Ad 4.

A negyedik a magam fölemelése, nárcizmus, népszerűségre törekvés – a másik rovására. Ezeket a sorokat ma, október 14-én még csak hárman olvassátok, de ebben az erőtérben is érvényesül az a hatás, ami a bármekkorával nagyobban: majd én megmutatom, hogy én vagyok a jobb, az okosabb, a nagyobb, nem ez a szánalmas miniszterelnök, rúgjunk csak bele együtt, jól szórakozunk azon, hogy milyen nevetséges, és közben láthatjátok, hogy ki a legfaszább legény a gáton? – Szükség van erre ahhoz, hogy bizonyítsam a kiválóságomat? Fontos egyáltalán, hogy én legyek a leglegény?

Ad 5.

Végül az ötödik (lehet, hogy van még motívum, kérlek, ha eszetekbe jut, írjátok meg) a csoportos kohézió megteremtésére való tudatos, vagy tudattalan törekvés. Együtt jókedvűnek lenni önmagában is jó, de együtt legyőzni valakit – akár a nevetségessé tevése által is – mégjobban erősíti a „mi” tudatot, hiszen ahogy megjelenik az „ő” vagy „ők”, rögtön az összehasonlítás és a polarizálódás is megjelenik a szociálpszichológiaia erőtérben, és hozzá(juk) képest határozzuk meg és minősítjük önmagunkat, vagyis a 4. pontban említett egyéni emelkedés a csoport megélésében kollektív fölemelkedéssé válik. – Hogyan segíthetjük a továbblépést a csoportidentifikációban?

Miközben nem szabad alábecsülnöm annak az igénynek a fontosságát, amit ezek a most „leleplezett”, de nem alávaló megoldási módok kielégítenek, átérzem annak a felelősségét, hogy milyen mintát követek én, aki egyszersmind elkerülhetetlenül mintát is adok ezzel.

Itt megszakítom a megosztást, hiszen az, hogy „kiknek adok mintát”, s miről szól egyáltalán ez a „Tizennyolc hónap”, még csak nagyon kevesek előtt ismert, enélkül viszont nem nagyon érthető, miről beszélek. Ezért, de főként azért, mert a napkürtös jelenlétem megritkulását – valószínűleg hosszabb időn át való felfüggesztését is – okozza ez a kihívás, röviden megírom, miről szól az, amiről ezen a csatornán és más hasonló csatornán se fogtok hallani 2014 tavaszáig.

Hónapokon át gyötrődtem a tehetetlenségnek és a tétlenség felelősségének kettős érzésétől. Újra meg újra visszhangozni hallottam a gondolataim közt Babits szállóigévé vált mondatát: „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Kettősség… Dilemma… Kétségek… Kétségbeesettség… Düh, ami nem talál utat – azt se tudtam, minek nevezzem azt, amiben voltam, és amiben sehogyan se találtam a helyemet. És akkor egy éjjel – órára pontosan tudom, hogy mikor – összeállt az egész, ahogy egy puzzle kirakós – benne a saját helyem pontos koordinátáival.

S hogy nem valami pillanatnyi elmeháborról, múló fellángolásról van szó, azt az mutatja, hogy negyven nap telt el, de egyetlen percre se tértek vissza a kételyeim, bizonytalanságom, a kérdőjelek azóta. Ezzel ébredek, fekszek, és a kettő között ezzel álmodok. Csak ez tölti ki az időmet és az elmémet.

A lényeg. a választásokig hátralévő másfél évet arra számom, hogy olyan személyközi rendszer építését/épülését segítsem, ami az informált döntéshez vezető utat teszi bejárhatóvá mind több és több ember számára, saját referenciacsoportjuk támogatásával, nagyon kis közösségekben, amelyek közben támogatott, egyszersmind organikus fejlődésben lazán kapcsolódó csoportok kapcsolatrendszerévé, a tudatos választók közösségévé (ez munkacím) differenciálódnak. Az építkezés három pillére: közösségépítő tapasztalataim, az erőszakmentes kommunikáció és a meg nem nyilvánult világ felé való nyitottság. A torzított feedback és a tudatosan irányított destruktív intervenciók (amelyek elkerülhetetlenek) fékezése érdekében egyáltalán nem használom/nem használjuk a közösségi médiát, az internetet, a sajtót, és a hagyományos hirdetési csatornákat: a hírek, információk egyeztetések, impulzusok nem szájtról szájtra, hanem szájról szájra terjednek majd, és csak a huszonharmadik óra ötvenkilencedik percében emelkedünk ki a semmiből, vagyis a nyilvánosság előtt nem mutatkozó aktivitásból. – De akkor nagyon.

Nem tartok a világháló hiányától. Előnyeinél – ebben a kezdeményezésben – jelentősebbnek tartom a hátrányait, veszélyeit. Pontosan látom, mit tesz a jobb sorsra érdemes kezdeményezésekkel, azt is, hogy miért, azt is, hogy hogyan. Szerencsém van: olyan időben segítettem a változásokat, a még pártnak nem nevezhető „társadalmi szervezetek” katalógusával, a Lel-Tár I-II. megjelentetésével, a fordulat évében kiadott Országgyűlési Tudósításokkal, aztán az Erdélyi Tudósításokkal majd a Választási Hírlevéllel (ennek újjászülető változata lesz most a közösségi összekovászolódás receptjének egyik összetevője) amikor még nem kényelmesített el bennünket a világháló, mégis elsők tudtunk lenni az elsők között. Otthon vagyok ebben a személyes kapcsolatokon át épülő világban. Értek hozzá, és készen állok rá, hogy aktiváljam ezt a tudást.

Nem fenyeget a korrumpálhatóság veszélye sem. Ebben is szerencsésnek tekinthetem magam, hiszen nem kis mértékben az élethelyzetem tesz megvesztegethetetlenné (így aztán szükségtelen acélos jellememre hivatkoznom.) Mert mik a tipikus hívószavak? Pénz, hatalom, s a család biztonsága.

A pénzről. Túl vagyok azon a húsz éves expedíción, amit a jómód szigetén tettem. Nagyon jó volt. Hálás vagyok, hogy megélhettem. Magammal hoztam a fontos megtapasztalásokat, amik elvehetetlenül az enyémek maradnak – de nem vágyom vissza. A lehető legszerényebben élek, s ebben is kívánok maradni.

Ami a hatalom csábítását illeti, azzal is elkésett, aki ezzel remél eredményt elérni a befolyásszerzés terén. Az én mandátumom 2014 tavaszán lejár és nem hosszabbítható. A politikai szerepvállalás lehetőségét már az induláskor kizárom. Ebben nem a tettetett szerénység, hanem három tényező motivál: a megőrzött realitásérzék, a saját utam eltérő jellege és a hitelesség.

Realitás: amennyire igaz, hogy alkalmas vagyok arra, amibe most belekezdtem, annyira igaz, hogy a politikai szerepvállalásra nem. Nem indoklom részletesen, de ehhez kétség nem fér.

Saját utam: lelkem mélyén mindig is pap voltam. Ezt a segítő kapcsolatokban élem meg. Alig várom, hogy visszatérhessek a családállításhoz, és gyógyító kapcsolódáshoz. Most is várnak rám, és nehéz szívvel vettem tudomásul, hogy ez a két dolog más szívet igényel. 2014-től megfordul ez a helyzet, és ismét teret adhatok annak az együtt-létnek, ami a legfőbb jó az életemben.

Hitelesség: a fentiek ténye és kinyilvánítása hozzájárul ahhoz, hogy az „úgyis csak azért csinálja…” kezdetű kiszámolós kevésbé legyen bevethető az én esetemben.

A családról. Családi kötődéseimmel való zsarolhatóságom mértékét az gyengíti, hogy független vagyok. Gyerekeim élik az életüket – ha az örök vadászmezőkre költözök, megsiratnak, csonka család nem marad utánam. Párkapcsolat függőségemet már korábban felszámoltam, és 14 tavaszáig bizonyosan egyedülálló maradok, mert addig a partnerség, a társkapcsolat fogalma más tartalmat hordoz a számomra.

A megkezdett háttérmunka 2014 tavaszáig minden figyelmemet és időmet magára vonja, ezért a Napkürt útján nem várható tőlem újabb bejegyzés ebben az időszakban. Facebook jelenlétemet is korlátozom, és – amit a legjobban sajnálok – családállítóként se lehetek aktív. Amíg a lelkem ennyire másutt van, addig nem tarthatom úgy a teret az állításokon, hogy ne moduláljam akaratlanul a morfogenetikus mezőt. De erre, amiről most írtam, szívesen állítok.

Most hát elbúcsúzom egy időre. Ha úgy érzed, az épülő közösséggel kapcsolatos közreműködés dolgában szeretnél kapcsolatba lépni velem, aludj rá egyet. Ha másnap is úgy gondolod, aludj rá még egyet, s ha még egy hét után se halványul benned a szándék, akkor kérlek, írjál. De ne e-mailt! Levelet, vagy levlapot. – Kérlek. A címzéshez ezt írd: Singer Magdolna címén Haas György részére, 2083 Solymár, Pipacs u. 9. II/8. Erre a címre a mai naptól november 6. keddig fogadok leveleket.

Köszönöm a figyelmedet. Növekvő tudatosságot, békét és bölcsességet kívánok.