Nem tudom mi, csak azt, hogy nagyon

Nem tudom, mi történt. Igen, indulatokat kelt – de milyeneket? Hogy bennetek sokfélét jobbról és balról, alulról, felülről, azt értem, de bennem magamban, egyedül bennem is minden irányból egyszerre torlódik, gomolyog, egymásnak feszül… – Mi is?

Tiltakozás és diadalérzet, felindultság és részvét, megrendültség, a tragikus vég elkerülhetetlenségének szorító bizonyossága, sírás, egymásra torlódó emlékképek, a belső mozi filmrészletei kergették egymást, amikor pár órával ezelőtt a Lánchídra lépve kísértem Viktor ledöntött szobrának darabjait utolsó útjukra a Terror Háza Múzeum felé. A híd közepén vissza akartam fordulni. Aztán vitt tovább a lábam és valami más is, amit nem tudok pontosan kifejezni: egy belső zaklatottság és jelenlét kényszerűsége egyszerre.

Kinek ne jutott volna eszébe a Sztálin szobor 25 nap híján 57 évvel ezelőtti ledöntése, látva a talapzaton maradt csizmákat, a különálló fejet és kezet?

ma délután

57 évvel ezelőtt

Aztán eszembe jutottak a vudu babák, és az, hogy a hatalom szimbolikus megdöntésén túlmenően itt egy rombolás történik, egy embert megtestesítő, őt helyettesítő tárgynak a megsemmisítése, ami elválaszthatatlanul jelenti a hatalom birtoklójának megsemmisítésére utaló vágyat is (amúgy is többször neveztem Viktor útját az elcsaucseszkodás folyamatának), ami akkor is megrendített, és megtorpantott, ha elítélem, hiszen soha nem magáról az emberről mondok ítéletet, csak a tetteit ismerem vagy ítélem el (Gandhi: „Gyűlöld a bűnt és szeresd a bűnöst”). Úgy látom, képtelen leszek ma idézetek nélkül, akkora ez a zajlás bennem, csak úgy tudom szavakba önteni, ha Ady, József Attila, Gandhi, Szophoklész ecsetjére bízhatom, hogy lefessek valamit belőle.

„Ej, döntsd a Viktort, ne siránkozz!” – kiáltotta be valaki a tömegből, de lehet, hogy csak belülről hallottam? – Amikor a lépcsőn jöttem fel a Terror Háza Múzeumtól hazatérve, s újra meg újra a letört lábak csonkjait láttam magam előtt, ez ismétlődött bennem:

„Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.”

(Ady: Imádság háború után).

Ha hallani akarod ezt a verset úgy, ahogyan csak az idős és beteg Kállay Ferenc tudta elmondani – nem sokkal a halála előtt –, két percben megteheted:

De más is jött, ó, hosszú meditáció volt ez az út, reggelig írhatnám, de csak ezt még: ahogy Viktorra, mint emberre gondoltam, akit ugyanúgy anya szült, mint téged, vagy engem, a szerencsétlen szülőfalujára (a felcsúti szerencsétlenekre), az ő egyetlen életére, amivel egyre szűkebb pályán rohan a tragikus végkifejlet felé (bármelyik oldal is győz, a polgárháború benne van, máskor, másutt kifejtem, miért, bár ezt már megtették mások, köztük jegyzett elemzők is), és hogy az, hogy nem képes hajlani, egyre kevésbé, az elkerülhetetlenné teszi a törést, ledöntést, a rombolás pogány ünnepét, és úgy mondani szerettem volna, hogy hagyd már abba, miközben látnivaló, hogy már nem lehet, mintha menteni próbálnám magam, felerősítettem a valahol mindig a háttérben zümmögő kórusból Antigoné szavait, azt mantrázva ezzel, hogy hiszen nem állhatunk az útjába annak, amit a fokozódó merevség, besáncolódás, az érinthetetlenség páncélja keletkeztet:

„A hajlékony fa el nem veszti ágait,
A másik nem hajlik, s tövestül pusztul el.”

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Annyira kavarog bennem minden, és annak az ellenkezője, hogy nem tudom lezárni. Végül ugyanabban az Ady keserversben találtam meg azt, ami – megállítanám a folyamatot, de látom, hogy nem lehet, már nem lehet, hogy végül mégis az Ady vers egy másik részével tudom befejezni, imádsággal, vággyal:

„Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.”