Nyolc és fél

Igen, ez volt Fellini híres filmjének a címe. De azoknak az éveimnek száma is ennyi volt, amelyeket a kereséssel töltöttem onnantól kezdve, hogy már a nyelvem hegyén volt… Hogy már majdnem tudtam, hogy hová tartok. Csak az emelet, ajtó hiányzott. Nyolc és fél év… – Sok ez vagy kevés? Ahhoz képest, hogy azt hittem, életem delelőjén (annak 15 éve) pillantom meg azt, ahová tartok, sok. A pusztai vándorlás 40 évéhez képest nem az. De a hazaérkezés bizonyossága, legbelső elcsendesülés belül, legbelül minden vándorlást minden nehézségéért, fájdalmáért kárpótol. Nem, így nem jó. Mert hiszen nem volt olyan nehézség, vagy fájdalom, ami ne lett volna, ne lenne az enyém, amit vissza szeretnék adni. – No de akkor is: megérkeztem. Hogy hová? Tényleg, hová? Ugyan hová? – Hosszú történet, de úgy döntöttem, most, hogy a végére érkeztem, ideje van, hogy elmondjam azoknak, akiknek valamiért fontos, vagy érdekes.

Úgy két héttel azelőtt, hogy betöltöttem az ötvenet, Magdi megkérdezett, hogy szeretnék-e nagyobb bulit csapni, vagy szerényebb fülhúzásra pályázok. Nem tudom, válaszoltam, de eltűnődök. Két-három nappal később valami termál fürdő vizébe merülve – az az ellazultság felért egy megváltozott tudatállapottal – érkezett hozzám egy mondat. Mintha látnám és hallanám egyszerre. Így hangzott:

„Elérkezett az idő, hogy a gyógyulás és gyógyítás ösvényére lépj”.

Megérintő volt és elgondolkodtató. Igen. Itt az idő. De melyik ösvény lehet az én utam azok közül, amelyeket megismertem? Vagy valami új? S ahogy töprengtem, azt mondtam Maginak: Nem szeretnék sok vendéget, de hívjuk meg a szüleim mellett azokat a szellemi értelemben vett szüleimet – mentoraimat, segítőimet – is, szellemi, lelki síkon támogatták a növekedésemet. A tanítómestereimet: a teológust, az analitikust, a terapeutákat. Szeretnék útmutatást kérni.

És lőn. – Eljöttek a tiszteletre méltó mesterek és azok is, akik a barátaimmá váltak az út során. Megkaptam tőlük a hamuba sült pogácsát – ám az útravaló rövidesen elfogyott, és az út egyre hosszabbnak tűnt. Érdekes, értékes mozaikcserepeket kaptam, amelyeket nem tudtam egész képpé összeállítani. És elindultam, mint a mesében, de nem éreztem, hogy haladnék. Egyet előre, kettőt hátra, körbe, kapcsolatokba, vállalkozásokba, terápiás műhelyekbe, egyedüllétbe, életközösségbe, depressziós hullámvölgybe, közéleti aktivitásba, természetgyógyászati projektbe, családállításban való kiképződésbe évekig Péter Orbánnal és a Hellinger Intézetben is. Úgy adódott, hogy három évvel ezelőtt magával Hellingerrel állíthattam ugyanerre a témára, de még ez se volt elég, még ezután is járkálhatnékom volt tovább, körbe-körbe. Közben egyre többen kérdezték, hogy miért és meddig csinálok még mindig mást, mint amiben igazán az vagyok, aki. Csak illusztrációként idézem az utolsó levelek egyikét egy kedves gyógyítótól, egy családállító kolleginámtól:

„Előző leveledre azért nem válaszoltam még, mert érlelgettem magamban, hogy vajon a »jaj de klassz ez a hormonkrém, milyen jót teszel vele az embereknek« típusú válasz segítene jobban, vagy inkább a »miért keresel állandóan kibúvókat, hogy ne azt csináld, ami a dolgod«-nak jött el az ideje. Örülök most, hogy egyiket sem válaszoltam, mert az élet úgyis meghozza a válaszokat előbb vagy utóbb.”

A legfontosabb mindaközt, amit ebben az időben meg kellett élnem, az – utólag úgy látom – a teljes vagyonvesztés volt. Legtöbben most sem tudják, hogy a recesszió, karöltve a szerencse elpártolásával (ha vállalkoztam, mindig vakmerően tettem) annyira mindent vitt, hogy ezen a laptopon kívül, ami abban segít, hogy ne felejtsek el írni és olvasni, s persze közben ablak a világba, no meg a kapcsolatteremtés és részben a kapcsolattartás kitüntetett terepe, semmim nem maradt. Semmi, ami elvaterázható. Semmi, hacsak az adósságaim nem, azok is csak azért, hogy legalább ennyiben különbözzek a templom egerétől.

Ez a kilátástalannak tűnő helyzet segített lebontani valamit, ami elválasztott attól, ahová menni, ahová tartozni szerettem volna. De még így is nehéz volt… Legtovább az az organizációs képességem és spétreakció szinten működő késztetésem tartott ki, amely mindent mindig azonnal perspektívába helyez, látomássá duzzaszt, projekttervbe ágyaz, hálózattá fejleszt, célokat, útszakaszokat, időfaktort rendel hozzá, s közben azzal csapja be önmagát, hogy az agilis fejlesztés korszerű eszköztárának bevetésével véli eltakarhatni saját vízió+struktúra=naggyá növünk! mámorát. Ahhoz, hogy ez a „mindent rögtön megorganizálni” késztetés lecsillapodjék, és – most már mondhatom – mögöttem maradjon, nem volt elég az elengedés, hanem rá kellett bukkannom, majd pedig rá kellett ismernem a saját helyemre. Abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, minden elcsendesedett. Megszűnt a zaj. Összeomlottak a látszatok, lehullottak az oda nem illő tárgyak. Csak ismételni tudom: csend lett és figyelem.

Így történt:

Valamikor július vége felé hallottam egy interjút a Klubrádióban Lénárd Annával a Budapesti Aszfaltprojektről.

Lénárd Anna

Ez a csapat – ahogy írják is a honlapjukon – „kreatív kulturális-helytörténeti sétákat szervez a fővárosban. Programjainkat elsősorban nem az egy-két napra idelátogató turistáknak, hanem azoknak a helybelieknek szervezzük, akik itt élnek, és itt érzik jól vagy rosszul magukat nap mint nap.” Dehát ez qrvayoo… – motyogtam magam elé, és elkezdtem tervezni, hogy velük tartok. És akkor már tovább motozott bennem ez a gondolat: városi séta a városlakó számára, ami expedíció, felfedezőút… És rápillantottam a saját sétáimra… És arra, hogy milyen jó volt egy-két ismerősömmel sétálni az elmúlt héten. És az is expedíció volt, és felfedezés… És eszembe jutott egy 13 évvel korábbi nagy séta valakivel, aki évekig azt emlegette, mint egy fontos kilátópontot az életében… És akkor megjelent bennem a kérdés: miért ne hívhatnám meg az embereket arra, hogy tegyünk egy sétát együtt? Járjunk egyet. Járjuk körül együtt azt a témát, ami foglalkoztatja, amiben talán elakadt… És elkezdtem ennek a valamicsodának az elnevezésén agyalni, de az első ez volt: Sétálj velem. És akkor felhívtam egy-két embert, hogy mit gondolnak erről… És akkor az egészen különböző karakterű emberek lelkesek lettek, hogy ez nagyon, és hogy igen, és hogy ez az, és hogy csináljam, és hogy ne keressek semmiféle nevet, mert ez a Sétálj velem tökéletesen az, ami az egyszerűségében és mégis szokatlanságában megszólít… És akkor július utolsó hétvégéjén összerántottam egy egyszerű facebook oldalt, és kipróbáltam, ezt itt: Sétálj velem.

Sétálj velem

És elkezdtek gyűlni a zemberek, és visszajelezni, és érdeklődni, hogy hogyan lehetne, mik a feltételek, és elkezdődtek a séták, és hirtelen minden átalakult, úgy, mint a Lu-hegység és a Ce-folyó, minden ugyanott van, de minden mégis más, mert úgy van ugyanott, hogy a helyére került.

Ahogy voltam a beszélgetéseimben mindig is, az most a foglalkozásom lett. Mert dúla voltam, mielőtt szüléseket kísértem volna, csak nem tudtam, hogy ahogyan vagyok a kapcsolatokban, azt így hívják. Nem azért kísértem a másikat abban, amiben éppen volt, mert ezt akartam, hanem azért, mert nem is tudtam másként. Így voltam és vagyok veled, vele, velük személyesen, telefonban, levélben, sőt, most, hogy a megérintés/megérintődés csatornáin végigtekintek, most ugrik be, hogy 11 éve már nem egyszer segítő kapcsolatként működő SMS intervenciókba találtam magam. Szóval vagyok ahogy vagyok, vagyok, aki vagyok, és most ez vált – ha tetszik – a foglalkozásommá. Mintha a levegővétel vált volna a forrásteremtés forrásává.

De miért ez a két szó – sétálj velem – hozta az áttörést? Mi változott ettől? – Lehet, hogy idővel többet tudok majd erről. Azt hiszem, most csak egy részét látom, vagy sejtem az okoknak. Amit gondolok róla, az ez: az ötlet nem a tartalom, hanem a megszólítás módja, ami egyszerre végtelenül természetes és mégis szokatlan. Kizökkent a megszokott tanácsadó, coach, pszichológus, terapeuta, gyógyító, tréner asszociációs holdudvarából, mindennapi, azt is üzeni, hogy valóban társak vagyunk, akik járunk egyet, együtt lófrálunk, kódorgunk, sétálunk, bandukolunk, baktatunk, közben körüljárjuk a témánkat is, fesztelenséget, természetességet, magától értetődőséget sugalll, s közben mégis, éppen a közvetlensége miatt ez a megszólítás szinte csibészesen egyszerű, kikandikál a professzionális segítő kapcsolat paravánja mögül és rádkacsint. Miért ne? – mondják erre, akik közelebb lépnek a közös körüljárás lehetőségéhez, az egyik Manilából – mert a virtuális séta is séta – mondja, a másik kerekesszékből, amiben azután végül otthon fogad, mert úgy alakult a napja, a harmadik egy árnyékos padra ülve szinte végig, mert úgy könnyebben megy, vagyis nem feltétlenül a konkrét fizikai mozgás, hanem a gondolat könnyed lendülete, a sétához kapcsolódó belső kép az, ami megszólítja, megérinti azokat, akik írnak, telefonálnak, beszélgetnek, sétálnak, vagy csak egy kézszorítást küldenek. És ez a „csak” nem azt jelenti, hogy kevés, sőt, talán a legtöbbet ezek a bólintások, mosolyok, kézszorítások jelentik a számomra. Mert lépten-nyomon megerősítenek abban, hogy igen. Jól érzem. Azt érzem, ami van: én vagyok, itt vagyok, ez vagyok, otthon vagyok.

Ami mindig itt volt, ahhoz a kaput ez a két szó szó – mint egy kulcs, ami a zárba illik és végre megfordul benne, mint egy megtalált mantra, mint egy szezám tárulj – tárta fel, és engedett be. Nyolc és fél év után. Mi mást mondhatnék reggel és este és a kettő között szüntelen, mint hogy köszönöm?