amiről számot kéne adnom
Számadással tartozom. Azoknak, akik velem tartottak, azoknak, akik támogattak – és önmagamnak.
Ma kilenc hónapja történt. Olyan erős álomból neszeltem fel éjszaka, hogy azonnal fel akartam kelni. Megosztani. Belevágni. Onnantól kezdve más állapotba kerültem: soha addig nem figyeltem úgy a közéletre és a politikára, mint a következő hónapokban, a nyomtatott és online sajtó, rádió, tévé, közösségi oldal közvetítésével. Addig tartott az éhség – bár máig se szűnt meg egészen –, amíg el nem jutottam addig, hogy ha valakit megláttam, előre tudtam, mit fog mondani.
Ezzel egy időben visszavonultam a nyilvánosságtól. Alvó kapcsolataim közül fölébresztettem párat, új tartalommal töltöttem meg őket, emellett újakat is építettem. Mindeközben csak két dologban voltam biztos. Az egyik, hogy ez így nem maradhat tovább. A másik, hogy tennem kell, amit tudok.
Lázasan kerestem a kettő között a kapcsolatot. Leültem az 1994-ben kiadott Választási Hírlevelünk egykori szerkesztőjével, hogy az újrakiadásról gondolkozzunk. Felvázoltam az egymással többféle módon kapcsolódni képes mikroközösségek növekvő számban történő születésének és működésének algoritmusát. Kedd esti beszélgetések címmel elindítottuk az elsőt, azokkal, akik velem együtt keresték a hogyan továbbot. Blog, facebook csoport, a loomio.org használatbavétele, tréning, csend-ülések voltak az eszközeink. Többen több demonstrációhoz is csatlakoztunk, elkezdtük a honlapépítést, hogy felhívásainkkal a nyilvánosság elé tárjuk.
Ötvennyolc éves kamaszságom őszinte, Szépbe szőtt hitét tükrözi a hang is, amellyel megszólítottam azokat, akik korábbi civil kezdeményezésekben, vagy más együttműködésben váltak társaimmá:
„Rátaláltam egy olyan útra, ami járatlan. Járatlan, mert még ki se építették. Megszállottja lettem annak a késztetésnek, hogy elkezdjem kiépíteni először egyedül, azután néhány társsal, azután egyre többekkel és többekkel, és miközben építjük, járni kezdjünk rajta, és miközben járunk rajta, tovább építsük. Hozzáfogtam. Hamarosan kiderült, hogy egy szülésnél bábáskodok, ahol pontosan tudható, hogy a szülés – így vagy úgy – 2014 tavaszán megtörténik. Nem halasztható, mint egy vizsga. Minden órának jelentősége van. Most jött el az ideje annak, hogy társakat hívjak ehhez a…
Mihez? – A politikából kiábrándult, megcsömörlött, reményvesztett többség hosszú álmából való fölébredésének alkímiájához. Előbb a magunk ébredéséhez, aztán a körülöttünk alvók ébreszgetéséhez, azután pedig az ő segítésükhöz abban, hogy a körülöttük lévőket segítsenek magukhoz téni és feltápászkodni. Mintha egyik gyertyáról gyújtanánk meg két-három másikat, s azokról ismét néhány továbbit, s azokról ugyanígy tovább. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek.” Én megértettem, hogyan lehet ezt szelíden. Csöndesen. Nem is megértettem: megpillantottam. Megpillantanom adatott. És szeretném ezt megosztani veled.
Remélem, még nem hallottál róla(m). Rólam – ebben az összefüggésben. És róla: a Független Választók Közösségéről. Az jó, ha nem hallottál. Mert ez az üzenet úgy ébreszt, mint a kelő nap első sugarai: nem ismeri a harsányságot. Félretettem a Napkürtöt is, nem a harsonaszó ideje ez a hajnal. Nem óriásplakátokon, nem köztéri szónokok beszédei útján, nem a közösségi portálokon, nem a sajtó csatornáin, nem szájtról-szájtra, hanem szájról-szájra járva, egyenként jut el az emberekhez. Előbb a fülükbe, onnan az elméjükbe, és aztán leszivárog a lelkükbe is. Ott pedig fényleni kezd, és a sugaraival lassan megérinti az övéit is, s elindítja őket az ébredés felé. És egyre többen halljuk belülről, és másoktól, és végül csodálkozva halljuk, ahogy csendesen mondani kezdi a mi szánk is…”
Milyen megérintő. Milyen őszinte. – És mennyire nem ide jutottunk.
.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam
Mire?
Arra, hogy 2014 tavaszán két rossz dolog történhet. A kisebbik, hogy Orbán Viktor kormánya a helyén marad. A nagyobbik, hogy a magát demokratikus ellentéknek nevező összedrótozott szövetség kis többséggel győz. – Egyik változat se csökkenti a polgárháború veszélyét.
Az első esetben azért nem, mert az Orbán–Simicska rezsim populizmusában gyökerező siker nem tart ki újabb négy évig. A tündérmese már most is felfeslik, de ideig-óráig a hívők úgy reagálnak, mint Shakespeare Makrancos Katája az V. színben, a kiképzés után. Minél több idő van rá, hogy a lojalitás erodálódjon és egyre vékonyabb kéregként feszüljön a növekvő elégedetlenség felszínén, annál nagyobb robajjal fog kitörni a kisemmizettek haragja, amikor elkiáltja valamelyik pendelyes a Sándor Palota erkélye alatt, hogy a király meztelen.
Ha a szavazóurnák a most regnáló hatalom hamvainak befogadásával próbálják hasznossá tenni magukat, s a demokratikus ellenzéknek idei-óráig sikerül a bábeli nyelvzavart a közös nyelv látszatával, a pozícióharccal megtetézett érdekellentéteket az összefogás sminkjével eltakarni azok elől, akik a „nem nézünk oda” című játszma szabályai szerint eltakarják a szemüket (olykor a fülüket is, s ha kell, a két fülük közötti fogaskerekeket is befékezik egy kicsinyég), akkor a Turulban Született Vitéz Szőke Feri és Mégvitézebb Habony Árpád által vezetett gerilla mozgalom (leánykori nevén: polgári körök), amelyek már a 2006-os főpróbán is dobogós helyezést értek el, tankra cserélik a terepjárót, és idős házaspárnak tekintik az ellenséget – ennél pedig kevés dolog félelmetesebb. Az új hatalmat Árpád vezér és népi zenekara az egyik, a sarkalatos törvényekbe hegesztett kétdimenziós játéktér a másik oldalról fogja satuba, a valódi belátás helyett csak rövid távon tartható látszategyüttműködés megötti érdekellentétek pedig belülről teszik könnyen összeroppanthatóvá – mielőtt még megmelegedett volna a bársonyszék a új ministránsok ülepe alatt.
Ennyivel röviden össze is foglaltam a választásokkal kapcsolatos esélyeink latolgatását, de akit a részletek érdekelnek, azoknak jó szívvel ajánlom egy március 19-i írásomat. Igaz, mindeddig nem volt látható itt, a Napkürt bejegyzései között, hiszen az még az önkéntes szilencium idején íródott, de most átemelem a Csend-ülőkkel közös zártkörű blogból, hogy annak, akit nem elégít ki a keserű irónia, adhassak valamit a mögötte lévő realitásból. A bejegyzés címe: Házon kívül?
.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom
Hónapokkal ezelőtt láttam először a lenti 1 perc 45 másodperces filmet. Többször megnéztem azóta, de az a része ami rám vonatkozik, csak ma jutott el hozzám. Mára született meg a felismerés, hogy azt, amit Kurse professzor ebben a néhány mondatban megvilágít – a dolog lényegét tekintve – a saját territóriumom határain belül ugyanúgy megvalósítom, mint az éppen regnáló hatalom általam hibáztatott képviselői. Akár a vezér. – Vagy le tudtam mondani arról huzamosabb időn át ezidáig, hogy igyekezzek korlátozni és kiszámíthatóvá tenni az embereket? Le tudtam mondani a hatalom egy részéről? – Le, igen. Mint az evésről. Hogy három hónapig egy falatot se. Azt igen. De hogy mértékletesen… – Abban soha nem jeleskedtem. Igen, le tudok mondani kapcsolatról, hatalomról, projektekről, együttműködésről, utazásról, tulajdonról – de csak úgy, hogy az akkor nincs. Teljes kiiktatással. De együttműködve… Megtámogatva, de nem korlátozva… Kísérve, de nem vezetve… – erre mindeddig tartósan nem voltam képes. És mi a jelmondatom? „Te magad légy a változás…”. – Hát akkor? A kör bezárult.
„A hálózatszerveződés támogatása nem más, mint a megakadályozás feladása” – mondja Kurse professzor. És amit mond, az nemcsak a szervezetekre, a társadalomra, az intézményekre, hanem kinek-kinek a saját kapcsolati hálójára, a családjára, sőt, az önmagával való kommunikációjára is érvényes. Nézem, ahogy Bajnai Gordon – akinek a stílusa, kommunikációja a legelfogadhatóbb a számomra a készletből – belecsúszik az ellenségkép kreálásába, hiszen ezt várják tőle, és ha sikeres akar lenni, nem alakíthatja a sztoikus bölcset (gondolja ő), és látom, hogy miért esélytelen a hosszú távon ez a stratégia, és közben nem látom, hogy ugyanezt teszem én is a saját kapcsolataimban, csoportomban, önmagamban élő sokadalmamban – azaz nem láttam. Itt a rövid kis film, ami elvitt ide:
Peter Kruse: Hálózatok és hierarchiák
Egyetlen biztos tudásom, amibe kapaszkodhatok, a saját korlátozottságom felismerése. Szeretem Wilfried Nelles könyvének a címét: Gyógyító valóság. Hát ide érkeztem. Senki nem állítja, hogy örökre ebben kell maradnom. De biztos, hogy nem becsülöm alá többé ennek az útnak a hosszúságát, és nem becsülöm fölé a lépéseim hosszát sem, amivel – jó esetben – lépkedni tudok rajta.
.
Most rezge megbánás fog át
Azok kedvéért, akik úgy érzik, hogy nem kapták meg, ami jár a számukra, mert a közéleti/politikai kódrendszerben is jelentőséggel bíró tanulság hiányzik a számukra, megmutatom, hogy a politikai cselekvés irányával kapcsolatosan hová jutottam. Akinek az álláspontja a számomra kiemelkedett a kórusból, és teljesen osztom, az Kis János. Kritikusai is így kezdik a kifogásaikat:
„Rengeteg írás ,emészti’ mindazt, ami Magyarországgal történt 2010 óta, s valószínűleg mind között ez a legfontosabb.” (Radó Péter, komment)
„Kis János jelentős, pengeéles, s néhány részlettől eltekintve pontos képet rajzol a magyar politikáról, a politikai oldalakról a Beszélő 2013. május 5-i számában. Ennek az írásnak a függelékét az ÉS (2013.05.13.) külön is megjelentette. Három ponton teszek észrevételt, s egy pontom van vitám a szerzővel.” Horváth G. György Kanadai Magyar Hírlap május 22.
Lássuk ezután az írást:
Összetorlódó idő – Második nekifutás
Hosszúra nyúltam. Elnézést. A kilenc hónap… – És mégse érezném teljesnek ezt az írást, ha nem fűzném hozzá a környezetünkben élők többségére – és ha odafigyelünk, részben magunkra is – jellemző attitűd hátterét elemző TÁRKI vizsgálat ismertetését, ami átfogóbb magyarázatot kínál arra a kérdésre, hogy „…Miért hagytuk, hogy így legyen?”
„Általában vannak bizonyos sztereotípiák az emberekben a közösségükről vagy nemzetükről, aztán eléggé meglepődnek, ha egy kutatás teljesen más eredményt hoz ki” – így kezdődik az írás. A folytatás itt olvasható:
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Vannak olyan versek, amelyek valahol mindig szólnak bennünk. Az is ilyen, aminek néhány sora kihallatszott egy-egy pillanatra ebben az írásban.
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Talán eltünök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
József Attila: Talán eltünök hirtelen