Föld… Föld! – Külföld?

Több, mint három hete adtam hírt magamról, (Merre járok 2011.8.22). Köszönöm a baráti hangú leveleket, azoktól pedig elnézést kérek, akik a lemondást készültek választani, de nem találták az automatikus leiratkozást lehetővé tevő linket. Utólag derült ki, hogy az elfelejtettem a levélhez csatolni. (Sokmindent magam csinálok, amiben korábban voltak segítőim. Folyamatosan tanulom, mit hogy kell.) Neked is köszönöm a figyelmeztetést Ági, hogy a hírlevél értesítőn még mindig néhányunk tavalyi illúziója szerepelt arról, hogy „kiszabadult”, holott a fogságod már 345 napja tart. Ne haragudj. Kijavítottam. Nekem is fáj ez a tehetetlenség, és ez a gyalázat.

Amiért most tasztatúrát ragadtam, az egy kicsit hasonló a múltkorihoz, hiszen a megélhetéshez szükséges forrásteremtéssel kapcsolatos, de talán szélesebb kört érint annál a bejegyzésnél. Egyre többen és többen keresnek meg levélben, facebookon, telefonon a régi és új ismerőseim, barátaim, volt munkatársaim közül, hogy nem tudok-e valamilyen állást, munkát, megbízást adni vagy ajánlani. És akik keresnek a maguk vagy szeretteik, ismerőseik nevében, azok egyre több dolgot elvállalnának, csak hogy kapjanak valami fizetésfélét.

Az, hogy már nem vagyok az aki voltam – vagy inkább nem vagyok abban a helyzetben, abban a pozícióban – önmagában jó is lehet. Segíti azt a mély belső átalakulást, amit a kényelemben és jómódban sokkal nehezebb megélni. Óhatatlanul szembe kell nézzek azzal, hogy ha nem én vagyok a munkaadó, a főnök, a mecénás, a megbízó, ha nem én adom a pénzt, ha nem tőlem függenek, akkor mi vagyok? Ki vagyok? Fontos vagyok-e? Szerethető vagyok-e? Szóval ez a része nemcsak elviselhető, hanem azt hiszem, úgy érzem, hogy előbbre, beljebb és mélyebbre visz.

De látni azt, hogy szorgalmas, tapasztalt, szakterületükön kiválóan képzett, a munkájukat és a tevékeny, alkotó életet szerető, jobb sorsra érdemes emberek tömegei, köztük egyre több barátom, hogyan válnak napról napra tehetetlenebbé, eszköztelenebbé, nincstelenebbé, és képtelenebbé arra, hogy nem a jóléthez, hanem a jólléthez, az az emberhez méltó élethez szükséges feltételeket biztosítsák a maguk és családjuk számára, ez olyan elkeserítő, olyan méltatlan, s ennek a tehetetlen szemlélése olyan nyomorúságos érzés, hogy képtelen vagyok beletörődni, belenyugodni. De nem is gondolom, hogy az lenne a dolgunk, hogy belenyugodjunk…

Soha nem értettem, miért kell külföldre menni ahhoz, hogy valaki boldoguljon. Én – tisztes szegénységből, szövőnő és lakatos szülők gyermekeként érkezve – azt tapasztaltam, hogy bármit meg tudok teremteni, amit szükségesnek, vagy támogatandónak érzek. Amikor a luxust szerettem volna megtapasztalni, akkor azt, amikor a civil kezdeményezések támogatását, akkor azt… – Idehaza. És most látom, ahogy szedelődzködnek a barátaim, a gyerekeim, a testvérem, az idegenek, az ismerősök, és akik maradnak, azok se azt mondják, hogy jobb itthon, hanem a tehetetlenségükről beszélnek… És – először életemben – nem tudom jó szívvel marasztalni őket. – Mi lesz velünk?

Vajon tényleg el kell menni annak, aki ételre és életre vágyik? Vagy kis autonóm közösségekbe szerveződni, mint a hatvanas években az óceán tulsó felén, amikor a fiatalság egy része kivonult a társadalomból? – Erről gondolkodva jutott eszembe, hogy amikor elkezdtük az élet- és munkaközösséget Magdival – a Haas & Singer Kiadóval a fordulat évében –, első kiadványaink egyike (ma már kiadványnak sem nevezném, nem könyv volt, hanem valami irkafűzött segédlet) a Külföldi munkavállalók katalógusa volt. Azokat segítette, akik külföldön kerestek megélhetést, hogy könnyebben találjanak lehetőséget. Akkor még ki kellett utazni ehhez – gondolkoztam tovább – de ma? Mára lecsökkentek a távolságok. Nem szükséges odautazni, ahonnan a megbízás származik. Egyre több olyan munka létezik, amit távmunkásként elvégezhető. Vajon ismeri-e mindenki ezeket a lehetőségeket? Rendelkezésre áll-e minden tudnivaló és forrás megfelelően rendezett formában?

Mire észbe kaptam, már nemcsak gondolkoztam. Elkezdtem dolgozni. Körülnéztem a neten, és láttam, hogy sokminden van, de esetlegesen, strukturálatlanul, olyan „van is, meg nincs is” módon. Nem találtam olyan útmutatót, ami a többség számára elérhető, hozzáférhető, emészthető módon adna tájékoztatást, használati utasítást lépésről lépésre. – De lesz. Most már rajta vagyok.

Hogy miért írok róla itt? – Mert biztos vagyok benne, hogy azok között, akik olvassák a blogot, akad olyan, akiknek vannak az ügyhöz kapcsolódó, a megvalósítást segítő gondolatai, ötletei, kapcsolatai, tapasztalatai, ismer olyan lehetőségeket, amelyeket érdemes figyelembe venni egy ilyen kalauz elkészítése során. Ha neked van ilyen és szívesen megosztod, kérlek, tedd meg –, hogy én is megoszthassam másokkal. Ha network marketinggel kapcsolatos az ajánlatod, akkor azt – elismerve, hogy a hálózatépítés nem ismer határokat, és logikailag akár hozzá is kapcsolható a fenti gondolatmenethez – nem kérem. Ha viszont, ha olyasmi jut eszedbe, ami nem munkavégzéshez kötődik, mégis bevételt hozhat egy családnak, akkor arról írjál, kérlek. Ilyen lehet valamilyen jognak vagy materiális dolognak az értékesítése. Például az ingatlanok külföldön történő meghirdetésének a módja nem is olyan egyszerű, mi magunk éppen most kezdtünk segíteni ebben azoknak, akik igénylik (Hirdesd külföldön!).

Köszönöm, ha elolvastad mindezt, és még inkább köszönöm, ha segítesz, vagy továbbítod annak aki segíthet.

Szép napot, (még) teljesebb életet.