Miért?

Jól esnek a levelek, amit a búcsút követően kaptam sokótoktól. Köszönöm. Legtöbben megkérdeztétek, miért nem folytatom. Nem tudok mindenkinek külön válaszolni, de arra gondoltam, hogy József Attila két sora: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”, most már érvényes erre a blogra is. Itt megoszthatom, amit tudok ebből.

Nem először vonulok vissza. Először 2003-ban – az első Születés Hetét követően – derült ki, hogy a mit és hogyant sehogyan sem sikerül összehangolnunk Ágival. Kerestük a megoldást. Sheila Kitzinger azt írta: „Mindkettőtökre szükség van ahhoz, hogy megnyerjétek a háborút”. Derekasan próbálkoztunk. Kétféle mediációval is. Levelezésünk 2003 májusától 2004 áprilisáig 200 oldalra rúgott. Akkor feladtam.

Nem voltam ezzel egyedül. A többiek neve talán azért kevésbé ismert, mert ők a szülés/születés területéről is távoztak. Én nem éreztem úgy, hogy ezt megtehetem. Felajánlottam Áginak a Születés Hetét – azzal, hogy ha gondját viseli, azt is átadom. De nem vállalta. Én pedig úgy éreztem, folytatnom kell. Folytattam is, sokáig változó partnerekkel, míg a saját lábára nem állt. Közben újabb szervezetek alapítását vagy megújítását kezdeményeztem, amelyek többsége később önállóan folytatta életét. Ilyenek voltak többek között a Független Bábák Szövetsége (ma Országos Bábaszövetség), a TAVAM (Társaság a Várandósság és Anyaság Megszenteléséért), az Életkör, illetve a MODULE (Magyarországi Dúlák Egyesülete), amelynek első elnökével a szervezet megújításában és képzési programjának kialakításában vettem részt. Emellett fontosnak tartottam a többféle szakmai műhely kialakításának segítését, ezért holisztikus bábák külföldön történő képzését is finanszíroztam. Az első Születés Hetét követő 4-5 éven belül jutottunk el oda, hogy úgy érezhettem: a szülés/születés intézeten belüli és kívüli ügye is több lábon áll már, én magam pedig egyre kevésbé vagyok nélkülözhetetlen benne.

2007-ben Ágival és Domján Katival leültünk a minisztériumi felé benyújtandó jogszabálytervezetet előkészíteni. Akkor született az Intézeten Kívüli Szülés Szabályozását Előkészítő Bizottság, aminek szóvivőjeként segítettem a munkát. Ez egy rövid ideig tartó visszatérésnek is felfogható, de inkább a szekértáborosodó, szegmentálódó terület összefogására tett kísérlet volt. Nem is eredménytelen: a Napvilág Születésház és Holdudvar Bábaház szakemberei például először dolgoztak együtt ebben az összefogásban. Ekkor éreztem először, hogy mennyire felnőtt a mozgalom: egyre több írástudó bukkant elő az előkészítést segítendő fontos mondanivalóval, ötletekkel, meglátásokkal: megtehettem, hogy szinte észrevétlenül (nem úgy, mint most) visszavonjam magam a folyamatból, mert azt éreztem, hogy halad – méghozzá egyre jobban – nélkülem is. Én pedig akkoriban kezdtem a saját újjászületésemen dolgozni.

Ebből a visszavonultságból szólított meg – vagy inkább robbantott ki – Erdély Dani október 5-én éjjel írt levele. Itt nem volt választás, menni kellett. Másnap ott voltam az Arany János utcai demonstráción, több mint kétezer embert értesítve a történtekről és hívva őket. Minden mozgósítottam, amit képes voltam, így amikor Békés Bence felkínálta a megafont, felidéztem Mikola 2002. március 6-i szavait az otthonszüléssel kapcsolatosan (ami az FBSZ megalapítására ösztönzött). Később tudtam meg, hogy Bencét többen felelősségre vonták, amiért mikrofont adott a kezembe.

Ekkor határoztam el, hogy Ági kiszabadításáig nem törődök azzal, ha bárki „bever sárral”, utána viszont elbúcsúzom. Nem sértődöttségből, hanem azért, mert ezzel segítek inkább. Látnivaló, hogy akik szeretnek és elfogadnak, kínos perceket élnek át azokkal, akik ezt nehezen viselik. Bence volt a második Békés az életemben, akinek rá kellett döbbennie, hogy velem való barátság csak más – az ügy szempontjából fontos – barátságok beáldozása árán tartható fenn.

Erre azonban semmi szükség. Ennyire – ma már – nem vagyok nélkülözhetetlen. Hetvenhét napig azzal segítettem, hogy voltam, most pedig azzal, ha nem vagyok. Nem a megbántottság, hanem a belátás és a józan ész mondatja ezt velem. Tisztában vagyok vele, hogy a munkám sokat ér. Néha azonban a nem cselekvés még többet. A teljes igazság kedvéért hozzáteszem: nem a tétlenséget választom. Amíg itt voltam, mások nélkülöztek. Sok ügyet háttérbe szorítottam erre az időre. Szükség van a figyelmemre és teljes jelenlétemre ott is, ahol október 5-ig voltam. Köszönöm, hogy itt lehettem.