Első innomail
Képzeljétek, létrejött valami, miközben fogalmunk sem volt arról, hogy létrehoztuk. Megalakult az első innoteam. Hogy miről beszélek? – No jó, kezdjük az elején.
A Haasinno működését hónapok óta úgy tervezem (ez a „tervezem” szó nem egészen pontos, mert az egész koncepció valahogy szervesen fejlődik, alakul, úgyhogy nemcsak én alakítom őt, hanem ő is alakít engem), hogy azokat a szakértőket, akik hozzánk fordulnak segítségért, és többre van szükségük, mint coachingra, olyan csoportokba, teamekbe szervezem, amelyek a különböző kurzusokon való részvétel során együttműködő teamekké alakulnak. Ezek az innodeákokból szerveződő csoportok lesznek aztán az innoteamek.
A május 12-én 12 órakor történő megnyitó óta a tizenkettes szám belopta magát a szívembe és az agyamba (és még nem tudom, mimbe), úgyhogy tizenkét fős csoportokban, tizenkét hetes kurzusokban, százhúszezres részvételi díjakban gondolkodom. Ezek szerint tehát az Innoteam – mint a Haasinno által létrehozandó szakértői hálózat alapegysége – tizenkét tagú. – Na és? – Várjál. Ma ránézek a Mavenlink network tagságára, és mit látok? – Azt, hogy rajtam kívül tizenketten vagytok. Mint a tizenkét apostol. 12 szék. A 12 dühös ember (és sorolhatnám…).
No jó – mondhatod erre –, de ettől még miért lennénk team? Nem fizetek 120 ezer forintot, sem fejenként, sem összesen, azért, hogy itt lehetek. És nem én kapom a tudást, hanem én adom a munkaerőmet, cserébe a fizetésért… – Ne habosítsuk a megbízást rögtön valami szektás izévé!
Igen. Nem is állt szándékomban semmiféle túldimenzionálás, amíg ma le nem ültünk Csabával, és meg nem osztotta velem a tapasztalatait, amit az előző 2-3 órában szerzett a Gittával és Ildikóval folytatott konzultáció során. Ahogy láttam rajta, hogy csodálkozik, amikor azt tapasztalja, hogy a másik nem ugyanazt érti, amit ő mond, nem ugyanúgy készült a beszélgetésre, ahogy ő elképzelte, nem ugyanúgy illeszti egymáshoz a valóság elemeit, mint ahogy mi tesszük… – egyszercsak hangos csörrenéssel leesett a tantusz.
Bambán néztem Csabára. Mi úgy képzeljük – kezdtem lassan magyarázni, ízlelgetve a szót, vagy inkább magát a felismerést – , hogy felveszünk egy-két dolgozót, megbízunk néhány embert, kinevezzük őket instruktorrá, elmondjuk nekik pár mondatban, mit kell csinálni, aztán ágyesz-bugyesz… – De Csaba… Ez így nem működhet… Hát hogy akarjuk velük fél szavakból is megérteni egymást anélkül, hogy… Figyelj… Ahhoz együtt kellett volna keccsölnünk velük is éveken át, megélni ugyanazokat a szívásokat, belefutni ugyanazokba a zsákutcákba, rájönni ugyanazokra az összefüggésekre, kipróbálni és elvetni 3x, 5x, 10x annyi módszert, eljárást, mint amennyi aztán fent marad a szűrőn és beválik, olvasni hozzá, beszélgetni róla, elkeseredni, százszor orra bukni és százegyedszer is felállni – vagy, ha ez nem történt meg, akkor nekilátni, és koncentráltan, szisztematikusan és módszeresen átadni, megosztani azokat az információkat, tudást és tapasztalatot, amit lepároltunk ezeknek az útkereséseknek a során!
Hirtelen megpillantottam magunkat, és nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Mert van abban valami meghatóan gyermeki naivitás, ahogy a nyakatokba akasztjuk a „projektvezető” feliratú táblát, aztán hátradőlünk a fotelban és várjuk, hogy elinduljon a sihuhu, miközben azt sem tisztáztuk (kérdés, hogy mi pontosan tudjuk-e): Mi az a projektvezető? Mik a feladatai, kötelességei? Mit várunk el tőle? Meddig terjed a hatásköre? Milyen anyagi eszközök, humán erőforrás fölött rendelkezik? Ki adhat neki utasításokat és ki ajánlásokat… – Egyáltalán mi az, hogy projekt? – Nem ezeket kellene előbb tisztázni? És mi az a template, és mi az az agilis fejlesztés, és az miért jó, miben tér el másfajta fejlesztésektől, és mire megy ki ez az egész, és miért jó ez nekünk, és így tovább, és így tovább…
És akkor rájöttem arra, hogy ezeket muszáj elmondanunk, megosztanunk, leírnunk, újragondolnunk, és eközben újratanulnunk. Mert minden megosztás újabb tapasztalat, annak is, aki megosztja a tapasztalatokat. És mert minden tanítás tanulás is. És mert egy csomó dolgot most együtt kezdünk csinálni, tehát együtt fogjuk megszerezni azokat az első közös tapasztalatokat, amelyek a Haasinno szervezeti keretei között dolgozó első teamnek a tapasztalatai lesznek, az első csoportnak, amiért nem a pénzetekkel, hanem a munkátokkal fizettek, és amelyből mindannyian együtt tanulunk.
Ezt hallottam annak a bizonyos tantusznak a csörrenéséből, olyan egyértelmű bizonyossággal, hogy bizony egy kicsit meg is illetődtem tőle. Mert eddig azt mondtam, hogy még nincs nagyon kliense a Haasinnónak – akik vannak, azokat is várakoztatom egy kicsit, nem tudva, hogy mire várok. Lehet, hogy ez a pillanat volt az?
Holnap van a nyári napforduló, holnap lesz a legfényesebb nap. Talán ha elkezd fogyni a fény odakint holnaputántól, akkor elkezd növekedni itt bent, közöttünk. És egyre világosabban fogjuk látni, hogy mit miért csinálunk, hogy merre van előre, hogy mi dolgunk egymással, hogy miért pont azokkal hozott össze a sorsunk, akikkel most együtt vagyunk első telepesekként az első innoteamben. Talán a tiétek lehetne az első 12 tagsági kártya, hogy elinduljon a Haasinno hajója holnap, a leghosszabb napon. Amikor reggel beszélgetünk erről, az már az a nap lesz. Már csak egyet kell aludni.