Egyéni rendszerállítás
„Intim dolgok ezek, nem tartoznak másokra” – hallom nem egyszer. De kik azok a „mások”? Minden bejegyzésem után megindul a listálkodás, újabb és újabb olvasók döntenek úgy, hogy no, most már tényleg elég volt, s iratkoznak le – és akik csak a digitális papírkosárba gyűretik a drótfoxival, azokat nem is látom. Tisztulás van. Innen, s itt. „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret” – mondja József Attila. Hát magunk közt vagyunk, nem? – A könyvhétre jelent meg Magdi regénye a Librinél (Nélküled), amiben Barna fedőnéven talál rám bárki, aki kettőig tud számolni. Mit rejtegethetek? Csak a mások rám bízott titkait. Akkor hát… – megosztok veled valamit, ami csak az enyém. Vedd ki belőle, ami a tiéd.
2012. április 27-én pénteken délelőtt 10 órára egyeztettem időpontot Bedő Nórával, hogy egyéni állítást csináljon velem. Elsősorban azért kezdeményeztem a konzultációt, mert szerettem volna megtapasztalni, hogy hogy működik a családállítás, amikor nem csoportosan követik el. Nóra tisztában volt vele, hogy kolléga vagyok, és megbeszéltük, hogy azokat a részleteket is elmagyarázza, amik ahhoz szükségesek, hogy én is alkalmazhassam a módszert. Mivel elsősorban tanulni mentem, úgy gondoltam, hogy nincs olyan téma, ami feszít. Úgy látszik, mégis volt – különben megmagyarázhatatlan lenne az az átütő hatás, az a letaglózó revelációélmény, amiben részen volt.
Az állítás időtartama másfél óra volt, ára ugyanannyi, mint amennyibe az egész napos csoporton való részvétel kerül azoknak, akik saját témát hoznak és állítanak. Ez Nóránál 6000 forint, ennél ritkán kevesebb (én 5000 forintról hallottam), de gyakran több, létezik 8, 10, 12, 18.000 forintos ár is, a legmagasabb amit ismerek 22.000 forint.
A teret – amit csoport esetén az egész szoba, vagy terem alkot – itt most egy négyzet alakú kis asztal jelentette. Az asztalt fehér terítő takarta, mellette egy kendővel állványon egy mécses égett. Nóra velem szemben foglalt helyet, de megjegyezte, hogy ezt most csak a tanítási szituáció miatt teszi, egyébként oldalt szokott ülni, derékszögben, (nem derékszögben!, hanem 120 fokos szögben) a klasszikus szabályok szerint (kerülve a szembeállást, az oppozíciót). Előkészítette a jegyzetfüzetét is, hogy az állítás közben jegyzetelhessen. Az asztal egyik szélén babszem nagyságútól dió nagyságúig terjedő kövek, kavicsok voltak letéve, mindenféle színűek, formájúak, állagúak, felületűek, a legkülönbözőbb fajták, különböző érzetek és asszociációk keltésére, jelentések hordozására alkalmasak.
Az ülés/állítás három részből áll(t).
1.
Első a téma meghatározása, körbejárása, megértése, pontosítása verbálisan. Nem tudom pontosan, hogy ez az első felvonás meddig tartott, de legalább húsz percig, talán fél óráig is – mindenképpen sokkal részletesebb volt, mint ahogy a csoportos családállításnál megszoktuk.
[Nóra – az állításvezető – hozzáfűzése: Fél óra volt. Ebben volt némi elkalandozás, amit szívesen hallgattam, de nem volt szükséges az állítás szempontjából. Általában 20 perc elég szokott lenni. Valóban, ez a feltérképezési folyamat mindig részletesebb, mint egy csoportos állításon lenni szokott.]
2.
A második szakasz maga az állítás. Ennek során emberek helyett a köveket választ ki, és pozicionálja a kliens – jelen esetben én – és a terapeuta (vagy tréner?, konzulens?, családállító?, tanácsadó??) kéréseire válaszolva a „szereplők” egymáshoz való viszonyáról, illetve a velük kapcsolatos érzéseiről beszél. A dolog érdekessége, hogy úgynevezett „fedett állításról” van szó, vagyis a kliensnek fogalma sincs arról, hogy melyik tárgy kit vagy mit szimbolizál. Talán éppen ebben rejlik a transzcendens elem: mellbevágó, megdöbbentő, hogy amit csinálsz az egyes kövekkel, és ahogy érzel velük kapcsolatosan, az mennyire adekvátan illeszkedik ahhoz a tartalomhoz, illetőleg jelentéshez, amiről pedig verbális információval nem rendelkezel. Úgy gondolom, hogy az a megrázó, meggyőző erő, ami a felismeréseket hozza, nem kis mértékben ennek tulajdonítható. Annak, hogy itt minden kétséget kizáróan kézzelfoghatóvá válik, hogy nem spekulációról van szó, hanem sokkal mélyebb szintről érkező bizonyosságról. Olyan felismerésekről, amiket nem is felismerésnek, hanem ráismerésnek élünk meg.
[N: A módszer lényege, hogy tudattalan tartalmakkal dolgozunk. Míg egy csoportos állításon ezt biztosítja az, hogy a „mezőt” érzékelve a képviselők mozognak, éreznek, akár meg is nyilatkoznak, addig ebben az esetben a szereplők titokban tartása biztosítja azt, hogy a tudatos elme ne zavarjon be.]
(Huszonéves lehettem, amikor egy Dalí kötetben megpillantottam Dalínak azt a festményét, amelyen egy kéz felhajtja a tenger szélét, akár egy takarót, és a tenger alatt békésen egy kutya alszik. Ahogy megpillantottam ezt a képtelen, szürrealisztikus képet, meglepődés helyett – vagy inkább mellette – elöntött az érzés: igen-igen, tudom, tudom, hogy így van, ezt én ismerem. Talán akkor sejtettem meg valamit a jungi archetípusok és a kollektív tudattalan létezéséből. – Valami ilyesmi ez a ráismerés, hogy olyasmire bukkansz rá, amiről valahogyan tudtad már, hogy ott van, de még sem láttad színről-színre. [Erről meg a „Tükör által homályosan” jut eszembe, de most inkább visszakanyarodok a témánkhoz.])
3.
A harmadik rész a feloldással kezdődik. Az állításvezető fellebbenti a fátylat a titokról. A két fülünk között, de nyaktól lefelé is dolgoznak a felismerések. Ebben a szakaszban történik a megbeszélés: annak a közös áttekintése, hogy mi történt itt, mi mit jelentett, mi hogyan válaszolt a kliens kérdésére, vagy problémájára, milyen üzenetet, milyen megoldást hordozott, mire figyelmeztet – mindezt az együtt haladó közös gondolkodásban, értelmezésben találjuk meg.
Ennyit általánosságban, és most nézzük, hogy mi volt az én témám, mi történt a kövekkel és mit üzent mindez nekem, a saját dilemmám megoldásával kapcsolatosan.
1.
Mi volt a témám?
Még mindig az üzleti építkezéssel bajlódok – mondtam Nórának – miközben már minden porcikámmal másra vágyok. Szeretnék magammal és az emberekkel, elsősorban gyógyítással, segítő kapcsolattal, s ezen belül is a családállítással foglalkozni. Nyilvánvaló, hogy régóta készen állok rá, belülről is ezt érzem, s akárkinek említem, azt feleli: „végre”, s mégis az energiáim az üzletépítésben fecsérelődnek, mondván, hogy fontos a megélhetés, nélkülözhetetlen a tartós anyagi anyagi biztonság. De a család- és rendszerállítás is eltarthatna, ha igazán ráfordulnék, csak el kéne határoznom…
Ugyanakkor azt is tudom, hogy jogosan érzek felelősséget valami iránt, ami elindult, él, és élni akar. Ez az online hirdetési szolgáltatás évek óta az első, ami elindított egy érdemi pénzforgalmat. Máris emberek élnek belőle, és ha nem húzom ki az inkubátor tápkábelét a falból, akkor bizony még „sokra viheti”, s hasznossá válhat a magam és mások számra egyaránt. Mindamellett azonban, hogy ennek az igazságához kétség nem férhet, mégsem tudom eldönteni, hogy mennyi belőle a tényleges valóság, és mennyi a kifogáskeresés, ami azt szolgálja, hogy még tovább és tovább húzzam-halasszam azt, hogy teljes figyelmemmel és energiámmal arra az útra lépjek, ami annyira hív, ami valódi elhivatottságot jelent a számomra.
Miért éppen a családállítás vonz a sokféle módszer közül? – tette fel a kérdést Nóra. Valami olyasfélét feleltem, hogy kevés dolog van, amibe merítkezve ennyire tisztán megtapasztalható számomra a meg nem nyilvánult világ jelenléte. – Értem – felelte. Mondhatjuk akkor úgy, hogy a transzcendenshez való kapcsolódás eszköze a számodra? Elcsodálkoztam, mert rájöttem, hogy az előző évtizedben a szülés, születés körüli sertepertélésemnek ugyanez volt a motivációja. – persze, nagyon is – feleltem.
Hosszan beszéltünk, ismerkedés is volt ez, körbejárás, illesztések (beszéltem a pránáról is például) – de a lényege ez volt.
2.
Választások, vonzások és taszítások
Az első kő, vagy inkább kavicsféle, amit választottam egy lapos, barna színű sima, de nem fényes felületű darab volt. Engem Buddha szoborra emlékeztetett. Nem az alakja, hanem a nyugodtsága, kisugárzása miatt. Ezt meg is említettem, és elhelyeztem a négyzet alakú felületnek a bal oldali, felém eső sarkához közel 45 fokos szögben úgy, hogy „rálásson az egész területre”.
[N: Amit mondtál róla: nyugalom, tartósság, olyan Buddha szerű, jelen van, rálát mindenre.]
Nekem: a nyugalom érzése volt itt domináns, amit az anyagi biztonság nyújtotta nyugalomhoz tudtam kötni. Ekkor jelent meg bennem a követ látva az a maszkulin minőség, ami a családfenntartás felelőssége és az abból fakadó nyugalom, hogy „ezt meg tudom tenni, képes vagyok rá.”
A második kő sem a nekem legjobban tetsző fényes felületű, színes díszkövek közül választódott, hanem – meglepetésemre – egy még kevésbé díszes, sőt kifejezetten atavisztikus sziklára emlékeztető, piszkosfehér színű, érdes felületű követ választottam, amit a hozzám közel eső perem legszélén helyeztem el. Később arra a kérdésre, hogy mi volt ennek az elhelyezésnek az oka, azt válaszoltam, hogy ezt itt valahogy egy határterület, ahol az a kő mindig is volt és lesz, és lehet akár a sivatagban is, mert valami ősmasszívum, egy entitás. Nóra bólintott és sejtelmesen, mindent tudóan jegyzetelt. Aztán arra kért, hogy válasszak még egy követ.
[N: Amit mondtál róla: Időtlen kőszikla, ami nem változik. Nem a lakott térben van, hanem a látható világ peremén.
Nekem: ez csodálatos érzés volt, hogy ilyeneket mondtál a családállításról. A sejtelemes, minden tudó arckifejezés ennek szólt, hogy „lám, lám, hogy átjön ennek a minősége így a köveken keresztül is”. Volt itt bennem valami megerősödés abban a hitemben, hogy lehet köveket használva, képviselők nélkül is hatékonyan dolgozni ezzel a módszerrel.]
Ekkor végre egy sima tapintású, fényes, kisebb, de formásabb, bíbor színű követ választottam, és egyfajta elégedettséggel középtájra tettem, egyforma távolságra a két másiktól. Mintha egy egyenlőszárú háromszög csúcspontján lenne. Nóra várt egy kicsit, azután arra kért, hogy válasszak még egy követ.
[Amit mondtál róla: kicsit fényesebb, de egyszerű; már megszülethetne; igazán ő az, aki eleven és mindkét másik követ látja, de most a 2-ra néz.
Nekem: újabb bizonyíték volt, mennyire jól érzékeled, hogy mi történik, hiszen az első két kő elvont fogalom, csak ez a harmadik az élő személy, Te magad. A „már megszülethetne” megjegyzésed pedig egyértelmű utalás arra, hogy ott van a dolgod és alakulóban is van, de mintha volna valami, ami akadályozza ezt a megszületést. Az első kő lerakásakor érzékelt nyugalom, amit az anyagi biztonsághoz tudtam kötni ekkor azt súgta nekem, hogy tegyük be a biztonság érzetet, az egzisztenciális biztonságot jelenti.]
Ekkor ugyanolyan anyagú kvarckristályt választottam, mint második alkalommal, csak kisebbet. Azt mondta, helyezzem el. Jaj, ez nagyon nehéz volt! Mondtam is, hogy ezt nagyon nehéz hová tennem. Eddig olyan könnyű volt, most pedig olyan nehéz! De végül letettem a testvére mellé, egy kicsit mögé. Utána mégegyet kellett választanom. Kerek, lapos, barna kavicsfélére esett a választásom, ami olyasféle anyagból volt, mint az a Buddha-féle valami – az első. Teljesen mögé tettem a kicsit a nagynak. Szorosan mögé. Összetartoztak. Olyan volt nekem, mintha ez a barna, szoborszerű, lapos, stabil, sima kő, vagy kövek lennének az apai, a férfi princípium, a másik páros, az enyhe rózsaszínben játszó kvarckristály, az ősmasszívum kő az anyai (furcsa lehet, hogy az anyai entitás a kősziklával asszociálódik, de nem nekem, aki rögtön Gaiára gondolok, a Földanyára, a Föld mélyére ebben a képben), és az a kis bíbor kavics meg, mintha a gyerekük lett volna.
[A 4. kőről azt mondtad: „itt tud úgy lenni, hogy nem borul”.
Nekem: meglepetés volt a 4. kő helye, nem erre számítottam. Ekkor visszapörgettem magamban, hogyan is volt a kérdés feltevés az elején, ami arra irányult, hogy „kell-e energiát tenni még a vállalkozásomba, segíti-e ez valójában a biztonságot?” Ahogyan ránéztem a konstellációra az asztalon, jött a sugallat, hogy a kérdés valójában az, hogy „hova tegyem az energiám ahhoz, hogy megélhessem azt a nyugalmat, amit az anyagi biztonság jelent és kapcsolódni tudjak ugyanakkor a transzcendenshez a családállításon keresztül?” Ezért hoztam be az 5. követ. A kő választása –anyagát és kinézetét tekintve- egyértelműen lejezte, hogy az első kőhöz tartozik, oda is tetted le. Ekkor vált teljesen világossá a kép számomra, nincs szükség több kőre. Ezeket kell most optimálisan elrendezni. Ezért kezdtem el itt kérdezgetni és lehetőségeket felajánlani, hogy elmozduljon a tér abba az irányba, ami a legoptimálisabb megoldást adja a problémára.]
Ekkor Nóra feltette a kérdést, hogy látom-e azt a kisebb kvarckristályt látni, amit a nagyobb mellé-mögé, helyeztem?
Nem, onnan nem látom, mert a nagyobb takarja – feleltem.
Akkor azt kérdezte, melyik erősebb a két irány, a két kő közül (a Buddha szerű, barna és az ősmasszívum) közül?
Nem is tudom – feleltem –, eléggé hasonló, talán az utóbbi egy kicsit.
Meg tudnád tenni, hogy csak arra nézel? – kérdezte ezután.
Azt nem, jaj, azt nem! – mondtam ijedten. Nem is értettem, hogy mi volt ez a hirtelen fékre lépés, riadt elzárkózás, zavartságot okozó belső alarm reakció a részemről. Nóra csak figyelt és hallgatott, én meg valahogy próbálkoztam, megoldást kerestem, s egyszercsak azt hallottam, hogy reménykedve megszólalok: azt nem lehet, hogy nem nézek rá, de szorosan a hátam mögött van, és én ezt tudom?
Dehogynem – felelte. – Hogy rendeznéd át úgy, hogy az jó legyen neked?
Ekkor a tér közepére tettem a kvarckristály követ. Mellé a kisebbet. A bíbor kavicsot pedig valahová középre, a sarokban álló barna kavicspáros és a sziklaszerű kövek közé.
És ez a bíbor színű, fényes kő akkor már nyílegyenesen a sziklákra nézett – de mögötte voltak azok a barnák.
És most? – kérdezte Nóra – most látja ezt? – és a kisebb kvarckristályra mutatott.
Hát persze – mosolyogtam – Hiszen most már itt van mellette. Hiszen látható…
És ezzel befejeződött az állítás, vagyis az állításnak ez a második szakasza.
3.
Feloldás
Ebben a harmadik szakaszban Nóra elmondta, hogy a fedett állítás során ő maga ad jelentést az egyes köveknek, és ezt fel is írja a jegyzeteibe. Nem tudni, hogy hogyan indukálódik az állító tudatában – pontosabban tudattalanjában – az állításvezető jelentésadása, de ez az összekapcsolódás ugyanúgy létrejön, mint a csoportos állítások morfogenetikus mezőjében, a képviselő és az általa képviselt ismeretlen személy közötti kapcsolat. Szóval nem tudjuk hogyan, de azt, hogy megtörténik, kézzel foghatóan megéljük, megtapasztaljuk. Ahogy ebben az esetben is.
Az első kő, a mostani vállalkozásom volt. A második kő a családállítás. A harmadik, aminél azt mondtam, hogy most már megengedhetem magamnak, és az élet színét, a vér színét választottam hozzá, én voltam.
Amikor Nóra látta, hogy egyforma távolságra vagyok a két út szimbólumaitól, felötlött benne, hogy a kérdésem lényege nem is az volt, hogy hol vagyok, hiszen ezt híven tükrözi a most kirakott kép, hanem az, hogy hol van a biztonság a számomra. Ezért kért meg rá, hogy egy negyedik követ is válasszak, amihez ő magában az egzisztenciális biztonság fogalmát társította. Ez volt az a kő, amit olyan nehezen tudtam elhelyezni! Ez volt az, amivel egyedül szenvedtem, bizonytalankodtam – de végül egyértelműen odatettem a „családállítás” mellé.
Csodálkozva, de megnyugodva, sőt örömmel konstatálta ezt – mondta utólag. Ennek ellenére hiányérzete támadt, hiszen a kérdésem tulajdonképpen nem a jövőre irányult, hanem arra, hogy most mit kell tennem inkább. Hová kell irányítanom az energiáimat. Ekkor felírta magának a cselekvés energiáját, mint fogalmat, és megkért, hogy válasszak egy ötödik követ. Kiválasztottam a kisebb barnát, és azonnal a vállalkozást szimbolizáló kő mögé tettem. Mert ott volt ugyan egzisztenciális biztonságom a családállítás „örökérvényű ősmasszívuma” (értsd: a meg nem nyilvánult világgal való kapcsolódás, a transzcendens jelenléte) mögött, de én nem láttam. Vagyis nem tudtam érzékelni…
Ekkor érkezett az a bizonyos felzaklató kérdés. Hogy tudok-e csak abba az irányba nézni, ahol a …. – családállítás van? – És erre válaszoltam azt, hogy jaj, nem, azt nem tudom megtenni! Majd pedig erre mondtam hogy talán ha… Ha a hátam mögött érzem a vállalkozást, akkor igen. És ezután javasolta Nóra, hogy rendezzem át úgy a terepet, ahogy nekem a legjobb. Ennek az átrendezésnek az eredménye lett, a bal oldali sarokból (startpont) a közép felé tartó utazó, vagyis én, középen azzal a valamivel, ami az új létezést, vagy hivatást jelentő családállításban manifesztálódik oly módon, hogy a hátam mögött engem támasztó vállalkozás biztonsága, mintegy „megengedi”, hogy haladjak felé, csak rá figyeljek, megpillantsam, végre megpillantsam és most már folyamatosan lássam, láthassam az egzisztenciális biztonságot is végre.
Nóra szerint ez egy tipikus férfi princípium: a teremtés folyamatának kiteljesítése iránti vágy. Ezt a folyamatot valóban le kell zárnom ahhoz, hogy azután ténylegesen, egész valómmal, egész lényemmel ráfordulhassak arra, amerről az elhívatást hallom.
Szerinte határozott és egyértelmű választ kaptam a kérdésemre, hogy mit kell tennem. Nála biztosabb csak én voltam ebben, hiszen annyira tiszta, annyira egyértelmű, annyira világos, ugyanakkor annyira szándékolatlan, annyira a gondolatok zajától nem befolyásolt, a logikával nem korlátozott volt ez az egész folyamat, hogy az ámulat és meghatottság méginkább megerősítettek abban, hogy az eredmény igazsága hiteles és teljes. Eszerint folytatom tehát a munkámat és az életemet. S közben könnyűnek érzem magamat azért is, mert teljesen nyilvánvaló a számomra, hogy a támogatásnak ez a módja, amivel Nóra segített abban, hogy kibontakozzék és elém álljon, láthatóvá, érezhetővé, tapinthatóvá váljon a számomra AZ, AMI VAN, én is nyújtani vagyok képes másoknak. Nem szükséges hozzá semmi olyat tanulnom, amit még nem tudok. Egyszerűen készen állok rá, arra is, hogy adjam és arra is, hogy kapjam és elfogadjam.
Érdekel? – Küldj egy mailt: gyorgy.haas@gmail.com.