Mindennapi levelünket…

…add meg nekünk ma.

Ebben szeretnénk a segítségeteket kérni. Ma végre elindult azaz, hogy megszületett azaz, hogy közszemlére tétetett az író műhely honlapja www.konyvetirok.hu. A honlap arra való, hogy (könyv)íródeákokat toborozzon a Singer Magdi által vezetett műhelybe. Természetesen kinek-kinek érdemes körülnéznie a haasatáján, esetleg a tükörbe is belepillantania, hogy nem fedez-e fel valahol a közelben egy írópalántát, amelyik arra vár, hogy röpke 12 hét leforgása alatt szárba szökkenjen és gyümölcsöt hozzon. Könyv nevű gyümölcsöt. Izgalmas nem? De nem azért fújtam a Napkürtbe, hogy erre toborozzam az ismerőseiteket (habár tényleg érdemes átgondolnod, hogy kiket hívsz meg a honlap látogatására, ami abszolút ingyenes és 0-24 óráig nyitva tart vasár-és ünnepnap is), hanem azért, hogy a hírlevélírói vénával megáldottakat meghívjam, egy kis kalákázásra…

Arról van szó, hogy csupán ennek a honlapnak a hatására nagy valószínűséggel senki nem jut el odáig, hogy beüljön Singer tantónéni iskolapadjába. Ahhoz előbb arra van szükség, hogy tudatosodjék benne, hogy ez neki borzasztóan fontos. „Szerzővé válni” ez a szakértők többségében nem egy olyan igény, ami úgy él az emberekben, hogy felnyergelt cirkuszi lóként kaparják a patájukkal a földet, alig várva, hogy vágtázhassanak a Parnasszus felé. Nem olyan igény, mint mondjuk a honlap készíttetés, vagy autószerelés, ami nélkül nehéz meglenni. Saját könyv nélkül, úgy tűnik, elég sokan képesek tengetni napjaikat az országban. Tehát mire van szükség? No mire? – Igen, igen… Hangosabban… – Igényfelkeltésre!

Ahhoz, hogy egy szakértő úgy érezze, egy percig sem bírja tovább, és nem is érdemes folytatnia az eddigi tengődését anélkül, hogy most azonnal meg ne írná élete első – s akár utolsó – könyvét, tudatosítanunk kell benne, hogy ez miért olyan fontos az ő számára. Nem nekünk, hanem neki! Ahhoz, hogy messzebbre hallatsszék a hangja. Ahhoz, hogy többen lássák. Ahhoz, hogy nőjön a tekintélye. Ahhoz, hogy rendeződjön és rendszereződjön a tudása. Ahhoz, hogy még inkább „valakinek” érezze magát… – de nem akarok minden ötletet elsütni előre, hiszen éppen ezen fogunk gondolkodni.

No de hogyan taníthatjuk meg erre a szegény mit sem sejtő látogatókat? Hogyan keltjük fel ezt az igényt a szakértőkben? – Nem mással, mint rövid, de rendszeres érintésekkel, példákkal, történetekkel, gondolatokkal, amiket emailen kap napról-napra, egészen odáig, amíg be nem adja a derekát, vagy le nem iratkozik a hírlevélről. Igen, a hírlevél – nevével ellentétben – ebben a mostanában dívó formájában nem hírek közreadására, hanem motiválásra, érintgetésre, képbe hozásra, igényfelkeltésre, igénytudatosításra való.

Nem szabad, hogy hosszú legyen, mert akkor nem olvassák el. De akkor sem olvassák el, ha mindezt a tudást, összegyűjtött anyagot, mondanivalót a honlapon zúdítod az arra járóra. Az a jó, ha a honlap informatív, de tömör, és lehetőséget nyújt a csöpögtetéses öntözéshez hasonló információ- és motivációszivárogtatásra apró napi érintések formájában azáltal, hogy módot ad a hírlevélre való feliratkozásra.

Nincs is ezzel semmi gond – mondhatod erre. Szerintem sincs. Csak egy egészen apró kérdés merült fel ma bennünk Magdival és Ildikóval, amikor egy kicsit bambán egymásra meredtünk: Ki fogja megírni ezeket a hírleveleket? – Az most már világos, hogy valóságos hírlevélhullást kellene produkálnunk, no de melyikünk az a fa, amelyikünk csak úgy megrázza a koronáját, és már hullik is, hullik, egyre csak „hull az elsárgult (hír)levél, sír a fáradt őszi szél”…  🙂 – Belenéztünk a tükörbe és egyikünkre se egy hírlevélfa nézett vissza…

Már-már búnak eresztettük a fejünket, amikor egyszerrecsak eszembe jutott az Innoteam. És eszembe jutott az is, hogy mama. Gdi. – Úgy értem, hogy MAMAgdi… van… abban a… helyzetben… – amiben holnap én leszek. Holnap után Gitta vagy Bea. Aztán Gábor… Aztán Zsófi… – Aztán, aki új projektet indít, akkor bármelyikünk! Hm… – Hát mire való az Immoteam közössége, ha nem szellemi kalákára?

Innentől kezdve már nem volt nehéz dolgom. Fütyörészve megírtam Ildikóval az első napi hírlevelet (holnap hajnalban röppen a feliratkozottakhoz – te már feliratkoztál?), majd rögtön utána két hírlevélmorzsát, hogy legyen mihez kapcsolódnotok. Úgy gondoltam, hogy biztos akar köztetek egy-két ­– vagy inkább két-három – na jó, nem bánom: három-négy lelkes hírlevélírópalánta, aki nem többre, de arra vállalkozik, hogy – ha megosztom vele ezt a Turkálót (nem viccelek, ez a címe, hiszen csak nyersanyagot hajigálunk bele, ahogy jön, ahogy eszünkbe jut), és amikor úgy adódik, hogy valami ötlete támad,  valami olyan gondolat, ami válaszol a kérdésre, vagy olvas valamit, vagy hall valamit rádióban vagy társaságban, vagy lát valamit, ami témába vág, akkor gyorsan, mielőtt elfelejtené, idehordja, bedobja ebbe a zsákba vagy belemásolja vagy eldadogja csak úgy nyersen, tele hejesírási hubákkal, mert ez most nem számít, majd a korrektor korrigálja, a lektor lektorálja, a szerkesztő stilizálja, a direktor deriválja. A lényeg csupán az ötlet, a maggondolat, a nyersanyag, hogy legyen mit szabni, varrni, foltozni. Értitek?

S hogy mi a kérdés, amire választ várunk, amiről szólnak a hírlevelek? Csak ez. Mindig csak ez: miért elkerülhetetlenül fontos, hogy ha szakértő vagy, letegyél egy könyvet az asztalra? Miért lesz jobb neked, sokkal, de sokkal jobb, ha megteszed? Miért éri meg  a fáradtságot, az időt, a pénzt, az energiát, a törődést? Milyen előnyöd származik belőle s milyen hátrányokat előzöl meg, vagy szüntetsz meg vele? – Erre keressük és találjuk meg újra meg újra a választ, a válaszokat, a példákat, az érveket, a színes történeteket, a változatos ötleteket. Ezt járjuk körül a hírlevelekben. Erről beszélünk, erről írunk, erről töprenkedünk – ez a témánk.

Természetesen, ahogy más se, úgy ez se kötelező. Csak akkor próbáld ki magad benne, ha kedved van hozzá. De ha azt kéred, hogy osszam meg veled ezt a nyers ötleteket gyűjtő doksit, azzal nem ígérsz semmit, csak azt, hogy belekukkolsz. Aztán vagy megjön az ihlet most, vagy akár később – mindegy, hogy mikor –, vagy nem. Senki sem fogja számon kérni rajtad. Ha azt kéred, hogy osszam meg veled a Turkálót, akkor csak egy olyan postaládához kérsz bejáratot, amibe bedobhatod, ha találkozol valamivel, vagy eszedbe jut valami. Az is lehet, hogy attól ötlik fel benned valami új, hogy olvasgatod a többiekét. Sose lehet tudni. És közben részesévé válsz egy igazi, jó, közös nyüzsgésnek, amiben magáért a buliért is jó lenni, de közben az egész véresen komoly. Mert hiszen az első projekt elindulását segíted, amiben próbálgatjuk a szárnyainkat, eszközeinket, a lehetőségeinket, tesztelődik, hogy mit tudunk, mire vagyunk képesek, hogy működik ez az egész. A hirdetések, a honlap, a hírlevél, a konzultáció, felvételi beszélgetés, a Gitta-féle ügyfélszolgálat, az elnöki rezidencia hatásmechanizmusa, Magdi médiavisszhangja, az Innoteam atmoszférája… – Még nem tudjuk a pontos receptet. Nem sózzuk-e túl? Pácoltuk-e elég ideig, és ha igen, jó volt-e vajon a pác összetétele? Folyamatosan kóstolgatjuk és kóstoltatjuk, amit főztünk. Ha ebben a konyhában készülsz kisütni te is azt, amit kínálni szeretnél az éhezőknek, akkor a szolidaritáson túl azért is izgathat, hogy mi és hogy sül ki mindebből, mert tanulni szeretnél belőle. – Én is. Mi mindannyian.

Aki szeretne hozzáférést kapni az első közös hírlevélturkálóhoz, az jelentkezzen a mai Napkürt linkjét tartalmazó network üzenetre válaszolva. Kalákás jó estét kívánok, kedves mindnyájatoknak!