Örömhír

Az utóbbi időben alig törődök a naptárnak azzal a részével, ami az elgondolkodásra késztető kilátópontokat jelentette a számomra korábban. Saját évfordulóim, a családéi, az ünnepek, a rituális dátumok.

Egyre kevésbé hiszek a véletlenekben. Az sem lehet véletlen, hogy tegnap, amikor újból hírlevélírásra adtam a fejemet (igaz, ez most egy blog, de mindegy, ugyanazt a célt szolgálja), hirtelen belémhasított a felismerés, hogy nyári napforduló küszöbén állunk, közeledik szentivánéj. Annyi minden sűrűsödik ebbe a napba… (most jut eszembe, hogy a Zsuzskaline kezdete is) – és akkor valahogy felismertem a jelentőségét a mostban ennek a pillanatnak, vagy talán pontosabban fogalmazok akkor, ha azt mondom, a lehetőség jelentőségét ismertem fel.

Istenem, csak most jövök rá, hogy a Napkürt az, amit ismét megszólaltattam. A tavalyi év utolsó napján búcsúztam el, a téli napforduló hónapjában (január első felében még két alkalommal jelentkeztem). Akkor hallgatott el a Napkürt – ami én vagyok. És most, a Fényben leggazdagabb nap előestéjén fújtam meg újra a Napkürtöt. A Napét, ami Bea ajándékaként most is ott függ a bejárati ajtónál Hidegkúton és mindig megszólal, ha fúj a szél.

És ma reggel, amikor még egyedül voltam az irodában, valami felvitt oda, ahol a beszélgetések? kísérések? együttlétek? megnyílások? – nem tudom mik folynak, és megtettem azt a mozdulatot, amit már nagyon-nagyon régen.

Én nem tudok összetett kézzel imádkozni. Csak kitárt karral, ahogy Biegerbauer Pali misézett, amikor még káplán volt egy XIII. kerületi templomban. Később Fényadónak nevezték. Gyerekkoromban a bérmakeresztapámnál (aki pap volt) láttam egy képet, amin valakinek – talán egy mártírnak, vagy szentnek, vagy mindkettőnek, nem tudom –, a két tenyerét éri a sugárzás onnan fenntről. Én is csak oda tudom fogadni az energiát, nem a fejtetőn át, ahogy tanítják, hanem a parabolaantennaszerűen kitárt két karom két végén, a tenyerembe, mintha magamhoz ölelném az Eget. Vagy könyörgő mozdulatot tennék.

Aztán a többi ment magától. Mind a négy égtáj felé fohászkodtam. Amikor a három fotel mögé álltam egyenként, hogy külön-külön is áldást kérjek? vagy adjak? ezekre a terekre, határozottan éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Még a magasságát is pontosan éreztem annak, aki mögöttem állt. Jó másfélszer olyan magas volt, mint én. Mint egy El Greco festményen. – Sokszor itt van. Talán mindig, de én csak ritkán érzem. Töröl-töröl: eddig csak ritkán éreztem.

Aztán ez a gesztusokban is megjelenő meditáció kiterjeszkedett a hasamra is. Úgy tartottam a két tenyerem közt, mint egy várandós asszony. Arra gondoltam, hogy a mai nappal végre megkezdődhet a szülés. Ahogy a napok fogynak és ahogy egyre rövidülnek, úgy válik egyre inkább külsővé, ami belül van és úgy könnyűl majd a terhem, napról napra, haladva a téli napforduló felé. Negyven nap van hátra a mostani tartalékaink elfogyásáig. Ez is milyen szimbolikus, milyen biblikus szám. Már nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy nincsenek véletlenek. De az is van itt, hogy…

Hogy ezzel a negyven nappal nem fenyegethetek többé senkit. Önmagamat sem. Aki adta ezt a negyvenet, az ma visszavette és adott helyette huszonhat hetet… És azt se úgy, mint bármiféle határidőt, hanem úgy, mint a vajúdás után a kitolási időszak rendelt idejét.

Örömhírt kaptam ma. Ez az örömhír, hogy ne féljetek – mert megszületik az, akinek/aminek a születésénél együtt bábáskodunk.

Amikor hozzáfogtam ma azíráshoz, azt hittem, amit írok, az az én naplóm lesz. Olyan, mit csak magamnak írok. Most, a végére odajutottam, hogy igaz, hogy nagyon személyes mindez, de annyira erős üzenetet hordoz az erőtérről, ami mindannak a magját alkotja, amiben veletek vagyok, vagyunk, hogy nem őrzöm meg magamnak, hanem a tegnap megkezdett folyamat folytatásaként megosztom veletek. És a végére ide kéredzkedik a Prédikátor könyve 3. fejezetének 1. verse – ugye ismeritek?

1. Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
2. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett.
3. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
4. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje szökdelésnek.
5. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
6. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
7. Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
8. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.

(Károli Gáspár halhatatlan fordításában)