A nevem Haas György. 1955. február 28-án születtem Budapesten, a VIII. kerületi bábaképzőben. Apám László, német-zsidó ősöktől származó pápai kereskedő család második fiúgyermeke, aki tehetségét kamatoztatni nem tudta: családját, és a fedelet a feje felől a háborúban elveszítvén a fővárosba ment, ahol tehetős nagynénjének a konyhájában húzta meg magát, lakatossegédnek állt, s előbb ezt a szakmát, majd a műszerészet fortélyait kitanulva, elvette anyámat, az apa nélkül maradt szegény sorú három Hegedűs lány közül a középsőt. Anyám, Mária, szövőnő volt, és hithű katolikus, apámnak reverzálist kellett adnia, hogy anyám hozzámenjen. Így nemcsak engem, hanem másfél évvel utánam született Jutka húgomat (háziorvos volt Zamárdiban, ma már Németországban) és tizennégy évvel utánam érkező László öcsémet is a római katolikus vallás szabályai szerint keresztelték, de a szülők örök vitái az egyazon dolog többféle módon való látásának képességét, és a mássággal kapcsolatos toleranciát is fejlesztették bennünk. A Szent István téri Általános Iskola és a Szent István Bazilika hittanórái alig 20 méterre egymástól éppen olyan jó kommunikációs gyakorlóterepet biztosítottak az eltérő kódrendszerek dekódolásában számomra, mint az anyagelvű szemléletet hirdető közélet (s később az egyetem) és a budapesti Piarista Gimnázium szemléletrendszere közötti ellentmondás.

Az érettségi után sokmindent kipróbáltam, miközben azt az ellentmondást próbáltam feloldani, hogy azért, ami érdekel, nem fizetnek, s amiért fizetnek, az nem érdekel. Voltam tűzoltókészülék-ellenőr, művelődési ház igazgató, könyvtáros, segédmunkás, biztosítási üzletkötő, díjbeszedő, népművelési előadó, udvartakarító és ablaktisztító, a Nemzeti Színház stúdiósa, vállaltam telefonügyeletet, árultam paprikát – amit a nagybani piacon vettem hajnalban –, magam pirította napraforgómagot a Népstadionnál, Esti Hírlapot az utcán, később autodidakta módon, majd Rákosné Ács Klárától és Biegelbauer Páltól tanultam, majd szervezett formában tanítottam a kézírás pszichológiáját. Helyzetem ellentmondásosságát jól tükrözte a zsűritagok zavara a díj átadásakor, amikor ablaktisztítóként beneveztem egy országos irodalmi pályázatra, amelyen második díjat nyertem. Közben megnősültem (1975. január, Adamecz Etelka, ápolónő), s megszületettek első gyermekeim: Laura (1976) és Olivér (1978). Kellett a pénz, de tanulni is szerettem volna, így a munka mellett végeztem el az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakát, ahol 1985-ben (magyar nyelv és irodalom szakos) bölcsész előadóként kaptam oklevelet. Diplomamunkám a nyelvészet és pszichológia határán álló pszicholingvisztika területére tartozó témát dolgozott fel.

1981-től 84-ig a Róbert Károly krt-i (ma Nyírő Gyula) Kórház Alkohológiai Osztályán dolgoztam, foglalkoztató terapeutaként. Érdeklődésem ekkor fordult először tartósabban a segítő szakmák felé. Az egyetem végzésével párhuzamosan – a Magyar Pszichológiai Társaság és a Magyar Pszichiátriai Társaság munkacsoportjainak szervezésében – sokféle pszichoterápiás módszerben szereztem jártasságot. Hamarosan saját műhelyt alapítottam, amely kihozta a klinikum falai közül a személyiség- és készségfejlesztő, problémamegoldó módszerek egy részét: elsősorban azokat, amelyek megfelelő adaptálással a klinikai értelemben betegnek nem nevezhető emberek problémáinak kezelésére alkalmasak. A Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ (1983-1989) egyike volt a 80-as évek mentálhigiénés modellkísérleteinek, amelyekben kezdeményezőként vettem részt (Pszichológiai Kultúra Hete, Lelki Kalauz, Relax kazetta, Válási szeminárium stb.). Ezekben az években második házasságomban éltem, amelyet Hutiray Eleonóra gyógytornász-pszichológussal kötöttem 1984 tavaszán. Ebből a házasságból gyermekáldás nem származott (de házasságunk éveiben együtt neveltük feleségem két gyermekét).

A nyolcvanas évek végén ismét váltottam. Érdeklődésem a lap- és könyvkiadás, majd a hálózatos piacszervezés szociálpszichológiai hátterének tanulmányozása és fejlesztése felé fordult. Az én rovásomra írható a fordulat évének Országgyűlési Tudósítások című kamaszcsínye (Ruttner Györggyel, Hankiss Elemérrel és Manchin Róberttel,) de számos későbbi hírlevél is, amelyek közül kiemelkedik az 1992. májusában megjelent Kódexpress kodifikációs értesítő, amelyet az Igazságügyi Minisztérium munkatársaival  hoztunk létre, és az évek során a minisztérium hivatalos kiadványává vált. A Kódexpress kiadói berkekben szakmai, üzleti értelemben anyagi elismerést és biztonságot hozott számomra és a családom számára.

Közben magánéletemben is váltottam: 1988 őszén megismertem Singer Magdolnát, akivel 1990 nyarán (a Piarista Gimnázium kápolnájában) összeházasodtunk. Fia és lánya (Gergő és Orsika) egyazon évben születtek az én nagyobb gyermekeimmel, közös leányunk, Sára 1991-ben, 3 napos korában örökbefogadott kisfiunk, Benjámin pedig 1995-ben. Magdi akkor a pszichológia iránt érdeklődő kirakatrendező dekoratőr volt, aki a pályamódosítás jegyében kereste meg dr. Telkes Józsefet, mint a Pszichoteam egyik vezető munkatársát. Ma művelődésszervező, gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakember, hospice önkéntes, újságíró és író, Polcz Alain méltó utóda, aki publikációkkal, szakmai előadásokkal segíti saját szakterületének szüntelen fejlesztését, s a szakmai utánpótlás biztosítását. Ez a házasságom volt a leghosszabb: 17 évig tartott.

A könyv- és lapkiadás, a hálózatszervezés az üzleti élet felé vittek: nem voltam nyugodt addig, amíg a családom hosszú távú anyagi biztonságát meg nem teremtettem. Ezt a célomat – a Kódexpress értékesítési hálózatának is köszönhetően, mely az utolsó években pénzügyi termékek közvetítésével foglalkozott – sikerült elérnem. Figyelmem így ismét a segítő szakmák felé fordulhatott. Miközben feleségem az életnek abban a kapujában vált kísérővé, amely a leélt élet végén vár mindannyiunkra, engem egyre inkább a másik nagy átjáró, az „érkezési oldal” kezdett vonzani. Az ezredfordulót követően figyelmem középpontjába a szülés/születés biológián túli (egyéni, családi, szociálpszichológiai, kulturális, lélektani, mentálhigiénés, spirituális) dimenziói felé fordult, energiáimat az évtized végéig a szülés, születés újjászületésének támogatására összpontosítottam.

2001 őszén megalapítottam az első Születéspénztárat, amelynek első szervezete egy meghatározott bábakör működését segítette, majd hozzáfogtam az 1993-ban alapított, de néhány év óta inaktív Alternatal Alapítvány újjászervezéséhez, aminek befejezéséig (2003 május) a kuratóriumi elnöke is voltam. Ezt követően elfogadtam az Országos Bábaszövetség (OBSZ) elnökségének felkérését a szóvivői tisztség betöltésére (2003-2007), és a Közösség a Születés Méltóságáért által alapított Országos Bábaképző Intézet (OBI) kommunikációs igazgatója lettem (2003-2007).

Ugyanebben az évben indítottuk a Születés Hete országos tájékoztató, szakmai és kulturális rendezvénysorozatot. Egy évvel később részt vettem a Magyarországi Dúlák Egyesületének (Module) újjászervezésében, és létrehoztuk a Születés Hete Portált, amely az egy hetes rendezvénysorozatra való készülődés,  és annak eredményeiből való táplálkozás, illetőleg azok közreadása révén nemcsak egy, hanem évi ötvenkét héten át segítette azokat, akik tájékozódni kívántak a szüléssel, születéssel kapcsolatos kérdésekben.

Célom az volt, hogy segítsem a szülők, családok lehető legszélesebb körű tájékoztatását ahhoz, hogy a várandósság, szülés, születés, szoptatás, gyermekágy témakörében informált döntést hozhassanak. Hogy ott, úgy, és azzal szülhessen a nő, ahol, ahogy és akivel ő maga a legbiztonságosabbnak érzi, ami ezáltal – a kutatások szerint – a legkevesebb kockázatot rejti a gyakorlatban is. Hogy teret nyerjen a bizonyítékokon alapuló orvoslás eredményeit, a nemzetközi szervezetek ajánlásait, a biológiai szempontok mellett a többi dimenziót is figyelembe vevő holisztikus szemlélet a hazai szülészetben. Hogy meginduljon és folytatódjon a paramedikális kezdeményezések és a klasszikus ellátás feltételei között dolgozó szakemberek közötti párbeszéd, s tovább fejlődjön az egyre sokoldalúbbá váló gyakorlat, módot adva rá, hogy mindenki megtalálhassa benne a számára legmegfelelőbb módot és formát.

Közben egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy e törekvések megvalósítása nem lehetséges kizárólag szakmai keretek között. A szemléletváltás széles körű összefogást, civil mozgalmat, országos hálózatot igényel, amelyben a szakértők és laikusok nem egy ellátórendszer két oldalán, hanem a megoldást kereső teamekben ugyanazon oldalon foglalnak helyet. Ennek a célnak a megvalósítására született a TAVAM (Társaság a Várandósság és Anyaság Megszenteléséért) nevű ernyőszervezet, amelynek első (társ)elnöke voltam, majd a szervezet szenátusának a tagjává választottak (többek között Buda Bélával). Közben érdeklődésem egyre inkább a szülés, születés spirituális dimenziói felé fordult (Közösség a Születés Méltóságáért, Életkör). különböző szakmai műhelyek összefogását segítendő 2007 októberében létrehoztuk a Perinatális Kerekasztalt, aminek első szervezete az Intézeten Kívüli Szülés Szabályozását Előkészítő Bizottság lett. 2007 utolsó hónapjaiban – az OBSZ-nél betöltött hasonló tisztségemről lemondva – ennek szóvivőjeként segítettem a párbeszédet az új jogszabályt előkészítő egészségügyi tárcával, amely a tárca élén bekövetkezett személyi változást követően 2008-tól új civil szervezetek bevonásával folytatódott. 2011-ben – csaknem 20 évvel a folyamatot 1992-ben Szegeden elindító konferenciát követően (Nemzetközi konferencia a szülésről, születésről) – megszületett a 35/2011. (III. 21.) Korm. rendelet Az intézeten kívüli szülés szakmai szabályairól, feltételeirõl és kizáró okairól. A rendelet bába szempontú elemzése itt található.

2005-ben ismerkedtem meg, és 2007-től 2010-ig éltem együtt Lancsin Zsuzsannával. Zsuzska okleveles szülésfelkészítő, dúla, mauri masszőr. Mozgalmas éveket töltöttünk együtt. A Születés Hetét követően a Holdudvar Bábaház bábatanoncaiként, aztán a TAVAM szenátusának tagjaiként, később az országot bejáró Élet-kör tréningek facilitátoraiként dolgoztunk együtt (utóbbiban Füzesiné Békés Emőkével), majd családfelállítást tanultunk Peter Orban és a Hellinger Intézet 2-2 éves trénerképzőiben.

2010 augusztusában tíz napra – a szülésre kiírt időpont előtt két héttel – Rómába utaztam, ahol férje kiküldetésének idejére Laura lányom élt akkoriban két unokámmal, a párjával és az érkezni készülő pocaklakóval. Egy reggel arra ébredtem, hogy öt éves kisunokám, Nina azt mondja: jön a baba! – És jött. Gyorsabb volt, mint a bába. Egyenesen belerepült a kezembe: Kapd el a babát… – Hát ezért kellett tanulnom…

„Mostanában visszavonultan élek – írtam 2011-ben – nem vagyok elkötelezve sehová.” Kerestem a helyemet. Sokszor gondoltam arra, hogy Pór György – a kollektív intelligencia kutatója – szerint az én valódi foglalkozásom: innovátor. De a régi szervező, kezdeményező, organizáló énem nem talált fogást a valóságon. Hiába próbálkoztam bármivel: csak vitte a pénzt, fogytak a tartalékaim. Először azt hittem, hogy a világ változott akkorát, hogy már nem tudom követni. Aztán a recessziót, majd a társadalmi változásokat hibáztattam. Ahhoz, hogy megértsem: én változtam meg, bennem csendesedett el a külső világban való teremtés vágya, az én lelkem fordult másfelé, arra volt szükség, hogy minden vagyonomat, jövedelmemet, mecénási háttérbázisomat elveszítve képtelenné váljak ugyanannak a folytatására.

Amire a szegénység segített ráébrednem, hogy az életem harmadik harmadának a kezdetén nem a világ elsajátítása, az építkezés, a versengés, hanem a belső csend, annak a megosztása, a visszaadás az utam. Ennek az útnak első állomása a villámcoaching volt, s innen jutottam el a Sétálj velem végtelenül egyszerű és egyszerűségében megérintő, működő kezdeményezéséhez. Ezt írtam azoknak, akik rácsodálkoznak arra, hogy mi ez:

„A szülés/születés támogatásával töltött tíz év során jöttem rá, hogy a születő gyermek te magad is lehetsz. Amikor újjászületsz. Ami megszületik, ha kihordtad, egy döntés, egy elengedés, egy új élet vagy életszakasz vagy életforma is lehet. Ugyanúgy várandóssá váltál valamikor ezzel a döntéssel, érlelted, elérkezett a vajúdás ideje, és lehet, hogy holnapután megszülethet… – Ennek a szülésnek a kísérője, a ministránsa, a bábája vagyok én.”

Hol másokat, hol a magam gondolatait kísérő sétáló ember lettem. Nagyvárosi serpa. Egyedül élek, de nem magányosan. Hazataláltam.

Aktualizálva: 2013. november 8.